KI VAGY TE?

Angyalnak nevezel, Te éji tündér?!

Ki vagy Te, s miért szólsz hozzám?

Hiszen én nem érdemlem meg figyelmedet.

Most az arcomra omlik selymes hajad,

s én csak arra tudok gondolni,

hogy Te, bár nem érintesz meg,

minden mozdulatoddal simogatsz...

Aztán eljött ez az éj is, apró érintések szele,

tánc a kódorgó kábult éjszakában,

s búcsú nélküli tovatűnése a dalnak...

most elmaradt köztünk az elköszönés.

Csak a dalra emlékszem, amit nekem énekeltél,

és a szavakra, amelyeket a fülembe súgtál,

hogy az élet csodás, s hogy legyünk mindig önmagunk....

Ó, mondd, miért, miért szólítasz engem a forró éjszakában,

miért keltesz életre minden alvó lelket?

Szerelmét ugyanígy lopod a letépett virágnak

s a Napnak, mely mindennap rádnevet...

Mondd, ki vagy Te?

Miért ösztönzöl erre a vad táncra, mikor testemet

oly gyengéden, mint egy szál virágot

tartottad karjaidban kettőnk zenébe olvadó táncánál?

Hová szeretnél elvezetni?

Ölelésedre úgy vágyom, mintha az Életre,

a csodás Életre vágynék...

Taníts meg szeretni! Úgy érzem...

Segítség! A legtisztább ember

visz bűnbe engem...

2001. december 16., Gyál

(16 évesen)

GONDOLATOK AZ IDŐRŐL

Fakéreg-vértezetű ócskaság,

egy kábult molylepke repül

az aszott idő homályos árnya felett.

Kétkedve száll a mélységben,

és reánk hullajtja rég-kopott hímporát.

Olykor meg-megáll, pihen a porlepte óra,

szomorút szisszen a szívünk,

mielőtt újra lecsap az élet,

és vért présel fáradt, végtelen ereinkbe.

Intenénk még a társunk után,

ráncos kezeit gyengén megszorítanánk,

de eltűnik minden, elszáll a mogorva világ,

mielőtt kinyújtanánk korhadó karunk.

Messzi már a tavalyi csupa-felhőkacagás ébredés,

matériája, emléke tovatűnt,

helyében légüres tér, kihalt és kopár űr.

Talán csak tévedés, egy illúzió-kavarta tévelygés,

mi idáig, Hozzád vezetett,

talán csak félreolvastam azt az átkozott nevet,

vagy az én veszett nevem volna szertelenül hamis...

Megmártózom az éjszülte tiszta forrásban,

féktelen s nyugtalan szomjamat hiába oltja hűs víz,

egy kard suhan át vízzé ázott véremen.

A testem hideg, rálehelt már a korahajnali tündér,

szívemet ellepte a hó, arcomat befonta a dér.

Mivé az ősi ösztön, a bármikor-lecsapó

bűntelen-édes szenvedély?

Ki tiltja meg a fel-fellángoló vágyat,

ki lopja tőlem a reményt

és a szűzen feszülő, majd porigégő ágyat?

De állj, hiábavaló, semmis-bolond szavaim feledd,

én jégpalástba burkolva nem szólhatok.

Lakat szíven és szájon,

sasszemem az éj hűltével vakul,

a tébolyító idő uralja súlyos gondolataim.

Lomhán hömpölyög a bánatteli folyam,

lassan nyílnak fel fagyott szemhéjaim,

és egyre homályosul, de létezni soha

meg nem szűnik a gyönyörteli képzet,

mit egy perzselő augusztusi hóeséskor

- vétekként és bűnhődésül -

hagyott örökül az arcod...

2001. október 26., Gyál

(16 évesen)