Fakéreg-vértezetű ócskaság,
egy kábult molylepke repül
az aszott idő homályos árnya felett.
Kétkedve száll a mélységben,
és reánk hullajtja rég-kopott hímporát.
Olykor meg-megáll, pihen a porlepte óra,
szomorút szisszen a szívünk,
mielőtt újra lecsap az élet,
és vért présel fáradt, végtelen ereinkbe.
Intenénk még a társunk után,
ráncos kezeit gyengén megszorítanánk,
de eltűnik minden, elszáll a mogorva világ,
mielőtt kinyújtanánk korhadó karunk.
Messzi már a tavalyi csupa-felhőkacagás ébredés,
matériája, emléke tovatűnt,
helyében légüres tér, kihalt és kopár űr.
Talán csak tévedés, egy illúzió-kavarta tévelygés,
mi idáig, Hozzád vezetett,
talán csak félreolvastam azt az átkozott nevet,
vagy az én veszett nevem volna szertelenül hamis...
Megmártózom az éjszülte tiszta forrásban,
féktelen s nyugtalan szomjamat hiába oltja hűs víz,
egy kard suhan át vízzé ázott véremen.
A testem hideg, rálehelt már a korahajnali tündér,
szívemet ellepte a hó, arcomat befonta a dér.
Mivé az ősi ösztön, a bármikor-lecsapó
bűntelen-édes szenvedély?
Ki tiltja meg a fel-fellángoló vágyat,
ki lopja tőlem a reményt
és a szűzen feszülő, majd porigégő ágyat?
De állj, hiábavaló, semmis-bolond szavaim feledd,
én jégpalástba burkolva nem szólhatok.
Lakat szíven és szájon,
sasszemem az éj hűltével vakul,
a tébolyító idő uralja súlyos gondolataim.
Lomhán hömpölyög a bánatteli folyam,
lassan nyílnak fel fagyott szemhéjaim,
és egyre homályosul, de létezni soha
meg nem szűnik a gyönyörteli képzet,
mit egy perzselő augusztusi hóeséskor
- vétekként és bűnhődésül -
hagyott örökül az arcod...
2001. október 26., Gyál
(16 évesen)
