ILDIKÓ

Mint a gólyamadár enyhe tavasszal,

az életembe fészkelte magát.

Elkerülhetetlen volt, hogy szívét a szívembe lopja,

ő, aki ott van mindenütt, hall mindent,

és ismeri titkát a világmindenségnek.

Fák levelén meg-megzizzenő szellő a járása,

és suttogása halk patakcsobogás.

Szent az érintése, szent a hallgatása,

s én soha nem lépem át templomának ajtaját...

Bent már egy hatalmas isten lakja őt,

a szelíd nimfát, gyönyörű istennőt...

s e szentségtörésre ő méltó egyedül.

Mindenkinek megvan a maga lakhelye,

otthonom nélkül is lehet hazám a föld,

körülvesz a természet, és körülölel ő...

Erdők mélyén, hűs tavakban, forró légben él az éltető.

Vagy talán ő maga lenne a természet, ez a milliónyi varázs?

Ez a leány beleolvad az ezer csodába!

Ildikó a fákban, az illatos keleti fákban,

Ildikó lóháton az erdő sűrűjében,

Ildikó a Nap felé sasmadár hátán.

Ildikó.

Vadalma. Fák kérge. A befogatlan ló.

Szeme messzi rétek fűtengerén ring,

ruháját lágyan röpteti a szellő.

Néha elveszett lelkekért sír, s ahol senki nem látja,

felhők habjába temeti könnyes orcáját.

A jelen harcosa, ki hűen szolgálja a világ nemes céljait.

Értünk harcol, a tudatlanokért,

kihalófélben lévő örök értékeinkért,

s kínok között hozza világra a bölcsességet,

hogy életre keltse a jövőt,

míg szívében a múlt fáklyája ég,

melyért már semmit sem tehet.

Övé a csend és övé a gyász,

enyém a némaság és a magány,

s elveszítjük, ha a hosszú úton összetalálkozunk.

Gyilkos gyökeret vert bennem a tikkadt nélkülözés,

beszélgetnék a szelíd vadgesztenyével,

s kábulatra hívnám örökéber testét...

De csak egy suhintásra illanó senki árnya vagyok,

míg az ő érintetlen lelke örök máglyában él,

s észre sem venné a félve mellékuporodó szelíd fényeket.

Lázasan keresem a választ,

hol van, ki megmondaná nekem,

merre a titok nyitja, mi a szívét nyitja?

Félek, hogy tévedek, vagy rossz útra tévedek,

de tekintetével csalogat a nimfa,

s halkan, gyengéden a fülembe súgja:

A titok ő maga...

2002. február 3., Gyál
(16 évesen)