angyalszárnyam rég levetettem,
elhagytak eufórikus látomásaim.
hátamat görnyesztve ülök az ablaknál,
s csak bámulom, hogy lohol a világban
a sok veszett kutya... ki
ott nyáladzik minden utcán fogait vicsorítva..
ziháló légzését elnyomja vad üvöltése,
léptének zaját örökös hörgése,
s kidülledt szemeiben közöny és őrjöngés vegyül...
téged is láttalak,
céltalanul őrjöngve végig éjszakád s nappalaid
mert nem bírod a simogató csendet
s porrá zúzod a mozdulatlan rendet..
testeden ezernyi csillogó ékszer
agysejtjeidben a párzási kényszer
földig rombolod a béke szent várát
véresre harapod lágy ívű vállát
s metszőfogaidon koppan a pillesúlyú lét...
becsukom inkább az ablakot.
2004. január 2., Gyál
(18 évesen)
