Üvöltő sóhajom elől menekülsz, Te vadmacskaléptű nő!
S én ájultan üldözöm tovább szemeidben a tovatűnő
Őrült ragyogás könnyed kacaját, az együtt megtett út porát,
Tüdőink egybeforrt ritmusát s szerelmed véresre kínzó ostorát.
Így maradok én is, vakon, szegényen és felszántatlanul...
Nem jár át a mindent elsöprő remegés, arcom leborul.
A felszálló köd magába szívja a lelkem, nem maradok
Egyedül. Egy tündér a felhőkbe csókol, és én bekopogok
A társtalan lelkek mellkasán. Ajkaimon ezüst palást,
Hisz Te soha nem értheted a bennem megbúvó vágyakozást.
Miért ver így ez a szemétdombra való, hitetlen szívem?!
Miért nem ér véget a harc, reménysugár a szivárványíven?
Éjjel elveszett, elkopott, elhajított álmaim marnak,
A melengető napsugarakból szőtt álmok elmaradnak.
Az éjszaka csendje vár, a csillagokból ragyogó fénysugár...
Csapzott hajamba tép a kósza szél; többé nem nézek vissza rád.
2005. június 30., Bakony (Ráktanya)
(19 évesen)
