Nincstelen fa nincstelen bimbójának hittem magam,
s lám, virágba borulok én is.
Ifjúságom sóhajtozva leng a hűs szellőben,
rózsásra mámorosul illatától az arrajáró vándor-arc.
Lelkét félősen, kócosan nyújtja felém - mily kedves! -,
ám szirmaim nem szakajthatja le földi kéz:
kelyhem csak számodra rejt igéző tündértitkokat.
De ne siessünk! Messze még az éj -
s én fűszálanként vágyom felfedezni virágoskertedet...
2005. augusztus 23., Gyál
(19 évesen)
