MÁSFELÉ VISZ UTUNK

Gyönyörű és vágytól izzó volt a teste
Ahogy ködfátyollal bevonta az este
Együtt indultunk a fény sötét éjébe
Hívott magával a tüzek szentélyébe
De én elrejtőztem hirtelen előle
Elloptam a lelkem melegét mellőle
És felkuporodtam egy magányos fára
Lestem, mi lesz váratlan szökésem ára
Lázasan kutatott végtelen percen át
Hisz nem tudhatta gyors eltűnésem okát
Lángoltak fürtjei az éjjeli szélben
Megmártotta magát a bánat vizében
De se víz, se bánat nem tudta oltani
A szó tüzét, mint nem lehet kimondani
Csak ment tovább, és izzott benne a remény
(Szó nélkül nem tűnhet el ilyen tünemény)
Mindenütt kereste a lágy visszatérést
Végül a Halálhoz intézte a kérést
S valaki meghallgatta őt... Segítsetek
Nem ezt akartam! Mondjátok meg, mit tegyek
Választ nem várva már ugrottam a földre
Könnyeimben úsztam, így vettem őt ölbe
Éreztem, hogy egyre gyengülök alatta
Szivárgott a vérem, de ő már nem láthatta
Szeméből eltűntek a kis fénysugarak
Válláról elszálltak az ezüstmadarak
Egyedül maradt ő e kegyetlen este
És belül egyre hűlt, hideg már a teste
De a tűz szívében is lassan kialudt

S akkor gyorsan felállt, majd hazaindult
És nem nézett vissza, bár lassan ballagott
Tenyerében hordott egy kósza csillagot
Milyen szép... Vajon még ugyanaz, mint régen?
Állj! A múlt nem változik meg. Nincs esélyem
Itt akartam hagyni, pedig most, hogy elment
Én néztem utána, s a fájdalom elnyelt
Tartozok annyival, hogy lágy búcsút intek
Rá néha tisztelettel visszatekintek
Végül jól végződött minden, elindultunk
Nem késő rájönni, másfelé visz utunk
Furcsa ez: többé nem hallja a hangomat
Hideg van, fázom, dérlepte az alkonyat...


2000. július 15., Gyál