Még száll a hajnal a dombok felett,
Még remél a szív a kínok helyett,
S kegyetlenül súgja: szerethetek.
Te szent, Te tündér, ezüstpillangó!
Rabul ejtetted őstől bolyongó
Hazátlan lelkem, s fémesen kongó
Üres szívemből érted szállt a vágy,
Elhagyott örökre. Üres az ágy,
Én sem fekszem benne - így csak gyaláz.
Hogy hová mehetnék, még nem tudom.
Szív nélkül csak ájultan bujdosom,
Várom, hogy birodalmad elhagyom.
S ha a földön már nincs menedékem,
Megyek, merre csókkal várnak engem,
S virágból vetnek ágyat nékem.
Talán egyszer újra rám találsz majd,
Mert testem sajnos a földön marad,
S magába szívja az ezernyi jajt.
De akkor se hullajts könnyet értem!
Nem voltam senki, hát nem is éltem.
Egyetlen bűnöm: mégis reméltem,
És szeretni próbáltam holtan is,
Kergettem vak szívem vad vágyait,
Nem akartam tudni, hogy mind hamis.
S ha az arcod ismét elém vetül,
Álmodozom újra, szüntelenül,
Álmodozni semmibe nem kerül.
És én mégis nagy árat fizettem,
Álmaimért életem cseréltem.
S élet nélkül ugyan mit reméltem...
Míg látom arcod a szivárványban,
Elveszek örökre a magányban,
És nem nézek vissza rád ziláltan,
Csak hagyom porba hullani a fejem.
Várok, míg elhagy végleg a szerelem,
S elvetélem ifjú bűnös életem.
2002. április 2., Gyál
(16 évesen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése