TERÁPIA

Nyitott könyv előtted csodálatos szívem,
s ugyanily nyitottak rothadó beleim.

Bábám leszel, mondod, én csak legyek igaz.
Te erős vagy, te nem hasadsz, te nem repedsz bele a születésbe,
s nem hagyod, hogy felfalják a lelked
a hiányok lelketlen, mohó farkasai.

Nincs benned félelem.
Az egész Föld tengelyét te tartod.

Mint a legédesebb légyotthoz
gyengéden megágyazó kedves
- igy hívsz meg végigjárni
saját poklom irdatlan, izzó parázsszőnyegén.

Megtartó teredben feloldódom lágyan,
egyszerre süllyedek s könnyülök,
mélyülő súlyom szemedben úgy nyelődik el,
mint vízben megmártózó fémek
tetemes tömege.

Lehunyt szemed mögött halálra készülve
Krisztusként feszülsz fel
zárt ajkad nyílt sebként tátongó
borzalmas feszületére.

Odaadásodban mindkettőnk eleven máglyája ég.
Téged az áldozat tüzének lángja emészt fel és emel,
míg én a bűntudat irdatlan poklában vergődve pörkölődöm.

Felocsúdva bűnöm maró börtönéből
oly erős szerelem kötele vág húsomba,
melyet csak gyilkos érezhet áldozata iránt...
oly életfogytig tartó, kínzó kötelék,
melyre saját maga ítéli tettével önmagát.

S a lángok elhaltával úgy nézek rád vissza
reszkető tüdőm visszafojtott lélegzete mögül,
mint csecsemő, ki véresre harapta anyja mellén az életadó bimbót
- vagy mint ki vérengzőn falta fel a testét tápláló méhlepényt -,
majd hirtelen felnőtt öntudatra ébredt,
s most nem tudja, nem reméli,
hogy van még otthona.


...és mégis újra hallom ringató hangodat.
...és mégis újra érzem a tested melegét.


2015. november 17., Budapest