Csak csendes szellő fújdogál már bennem -
lassan újra láthatlak, lassan újra megsimíthatom
aranyló búzameződ égszelíd kalászait...
Bőröd a bőrömnek nem kérlelhetetlen mágnese már,
lelkemnek nem maró kígyómérge a vágy.
Szemed könnyei nem öntözik szívem öreg földjét sóval,
sebes fogatom, bérbeadott erőm gyeplőjét kezem közé fogom.
Nem volt így mindig.
Valaha tomboló orkán, földrengés, zubogva feltörő magma
és még megannyi természeti katasztrófa
tépázta s szórta szét forrongó tájaim
perzselő melegét.
Ám vágyaim még kiterjedés nélkül útnak induló,
szikrázón fénylő villámaiban
látom már az eljövendő pusztítás kráteres sebeit.
Szemlélődve, de vad lökéseitől olykor még meg-megrándulva
egyszerre látom elhaladni, s érzem áthaladni rajtam
az érzelmek felforgató, kíméletlen roham-robaját.
Márpedig szívem hová is hajtanám le éjjel,
ha vágyvihar rázza át meg át rozogán remegő hajlékom?
Mivégre is hajtanék fejet és lelket ily önkényes zsarnokok előtt?
Valami édes kis dallamot a lelkedből
még magammal viszek,
valami kócos, elalvós haj-illatot
még magamba szívok...
Valami puha melegség a szemedből velem lesz mindig,
mint egy soha nem halkuló, ölelő suttogás...
De a végcélt - azt az eksztatikus, égbenyíló képet,
mi lelkem sóvárgása mögé van bevésve -,
hadd idézzem én önmagamban meg,
így végezve legbelül felelős alkímiát!
Csak csendes szellő fújdogál már bennem -
lassan tényleg téged láthatlak, lassan kisimíthatom
közös történetünk keszekusza, fodros ráncait...
2015. október 13., London + december 4., Lymington
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése