KONTAKT IMPRÓ

(SZABADTÁNCPRÓBÁK AZ ÉLETHEZ)

A Földre levetettség reménytelen, befagyott taván,
eme könnyen beszakadó jégen
pilleléptű táncpartnerem ki lesz?
Ismered-e a földi táncok kegyetlen törvényét,
kiállod-e az érzelmek őrjítő örvényét,
szerető szívedben elmerülve mélyen,
ámde bölcsen áttekintve viharos hullámaik fölött?

Csak ha elbírod nemcsak súlyom, könnyedségem is,
s távolságom éppoly nagy szerelmed, mint közelségem;
csak ha magadhoz hű tudsz maradni minden pillanatban,
s függetlenül tőlem, saját minőséged őrzöd -
táncba csak akkor lépj velem!
Így mámoros reptetéssel szállhatsz a magasba,
s szilárd támaszodból én is az égig szökkenek.

Hogy lényem mézével onnan tápláljalak,
központi magom legmélyéig fogadom magamba a súlyod,
engedd csak el teljesen a tested...
Tenyeremben elpihen egy pillanatra arcod,
lehúnyt szemed szelíd őrzőjévé teszel.
Csak homlokom némán gyöngyöző cseppjein
rajzolódik ki meztelen vízrajza a vágynak.

Nem tudjuk, másodpercig vagy órákig tart-e majd a táncunk,
szemeidbe nézve egyet ígérhetek:
bár súlyod elnyelem, téged viszont soha,
s támaszomból lendületet vehetsz
a majdani távozáshoz is.

Mint a találkozás, oly könnyed a búcsú,
lábnyomaink néztén te se hullajtsd könnyed...
Ennyi volt a célunk: lendületbe hozni,
reptetni, simítani, megtartani egymást,
gyönyörködve nézni és érezni
közös ritmusunk és harmóniánk terét...

Összeérni megragadó karok nélkül -
még akkor is, ha szerelembe estem...
így egyszerre eged és földed az én testem.


2015. december 17., Kóspallag

EGY ISMERETLEN FÉRFIHOZ

Mondd meg hát, miféle kozmikus

orgazmus vagy az én rendszeremben?!

És honnan tudja a testem...?!

Hogy így belédremeg minden sejtem,

mikor én még csak nem is sejtem,

szívembe milyen földi inkarnációt

- ...vagy netán égi integrációt? -

szül majd meg

fénytelen szemed világa...!

2015. december 5., Lymington

VIHAR UTÁN, CSENDESEN

Csak csendes szellő fújdogál már bennem -

lassan újra láthatlak, lassan újra megsimíthatom

aranyló búzameződ égszelíd kalászait...

Bőröd a bőrömnek nem kérlelhetetlen mágnese már,

lelkemnek nem maró kígyómérge a vágy.

Szemed könnyei nem öntözik szívem öreg földjét sóval,

sebes fogatom, bérbeadott erőm gyeplőjét kezem közé fogom.

Nem volt így mindig.

Valaha tomboló orkán, földrengés, zubogva feltörő magma

és még megannyi természeti katasztrófa

tépázta s szórta szét forrongó tájaim

perzselő melegét.

Ám vágyaim még kiterjedés nélkül útnak induló,

szikrázón fénylő villámaiban

látom már az eljövendő pusztítás kráteres sebeit.

Szemlélődve, de vad lökéseitől olykor még meg-megrándulva

egyszerre látom elhaladni, s érzem áthaladni rajtam

az érzelmek felforgató, kíméletlen roham-robaját.

Márpedig szívem hová is hajtanám le éjjel,

ha vágyvihar rázza át meg át rozogán remegő hajlékom?

Mivégre is hajtanék fejet és lelket ily önkényes zsarnokok előtt?

Valami édes kis dallamot a lelkedből

még magammal viszek, 

valami kócos, elalvós haj-illatot

még magamba szívok...

Valami puha melegség a szemedből velem lesz mindig,

mint egy soha nem halkuló, ölelő suttogás...

De a végcélt - azt az eksztatikus, égbenyíló képet,

mi lelkem sóvárgása mögé van bevésve -,

hadd idézzem én önmagamban meg,

így végezve legbelül felelős alkímiát!

Csak csendes szellő fújdogál már bennem -

lassan tényleg téged láthatlak, lassan kisimíthatom

közös történetünk keszekusza, fodros ráncait...

2015. október 13., London + december 4., Lymington