ANYA III.

Bőr a bőrhöz, érintelek -

ahogy annak idején öleltél,

ahogy annak idején ölelt át általad

a lágy, akaratlan szeretet

mindig éberen vigyázó karja.

Arcodon hangtalan mosolygás,

szemeimben hangtalan könnycseppek,

ahogy szétárad együtt szívünkben

az érintés, a bőr bőrhöz simulása -

anya és gyermeke közt

a legelső, legősibb kapcsolat.

2016. január 26., Gyál

JÓKÍVÁNSÁG

Éjszaka van - alakod homorú íveihez megadón simulok,

fáradt arcod barázdáit nézem.

Tűnődöm, hány és hány helyre kellett szétszórnod a szíved,

hogy abból az egyből kimenekítsd...

Az egyből, ahol isten és nő egyek,

s ahol legközelebb voltál az egységhez te magad is.

Hány és hány részegítő mámort és piruló gyönyörködést

kellett hazudnod kitartón magadnak,

legerősebb kontrollként hajtva igába

épp a kontrollvesztést...?

S most itt állsz, immáron letöltve

a magadra kiszabott önkéntes száműzetést -

remete létedből a Sors kegyetlenül,

mégis oly szeretőn rántott téged vissza.

Itt állsz, hogy a lába elé végre letehesd a szíved...
Ám a virágzás tovatűnni látszik,

a kapuk zárva találtatnak.

Hisz épp ezt akartad - konok akaratod amíg irányított,

s most már hiába hajtanád megadón ölébe

letisztult fejed lassú reménnyel áthatott álmait.

A szemedben gyűlő könnycsepp az én könnyem is -

az enyhülést mégsem kívánom mihamarabb neked.

A szívet porózussá s olvadóvá, mint a hó,

a lelket erős, sűrű szövésűvé teszi

ez az odafent jól kimért, gyógyító fájdalom.

2016. január 24., Budapest

ÁLDOZÓ LÉGY

Már nem vagy bátor a fájdalomra,

s így nem vagy nyitva már az örömre sem.

Te valaha sugárzó szemű,...

csodaélő-csodalátó tündér

- ily szépséget csak az odaadás

lángja szülhet női arcon -,

rabként úgy ragyogtál,

míg a világé voltál,

s most sivár birodalmad

fakó, unott úrnője lettél.

Táplálékod a görcsös akarat-erőd

falainak nyirkos szegleteibe tapadott penész.

Szerelmed, ez a túláradó, életadó Nílus,

akaratod erőtlen, hamis szolgálója lett.

S olykor mégis mint lekötözött titán

támad tárgyára, ki egyben ellensége is.

Magadat vesztetted el - többé hát nem veszíthetsz,

a másik lényére csukott szemmel döntesz

élet s halál felől.

Ám bárhogy bújtatod is a meztelen lelked

finom palástok bársonyának álarca alá,

jól tudod, nem mindegy:

az áldozó maga
    - vagy pedig áldozat a szíved.

A földi hatalomról - hogy hatalmas lehess -

apelláta nélkül le kell mondanod.

Át nem ölelt utad az örömbe vissza

csak az elátkozott fájdalmon át vezet.

Csak, ami megtört, csak, aki leigázott,

emelhet fel újra

tündöklésbe teljességed s nőiséged egén

saját börtön-bástyád tornyai fölé.

2016. január 3., Lymington