ÁLDOZÓ LÉGY

Már nem vagy bátor a fájdalomra,

s így nem vagy nyitva már az örömre sem.

Te valaha sugárzó szemű,...

csodaélő-csodalátó tündér

- ily szépséget csak az odaadás

lángja szülhet női arcon -,

rabként úgy ragyogtál,

míg a világé voltál,

s most sivár birodalmad

fakó, unott úrnője lettél.

Táplálékod a görcsös akarat-erőd

falainak nyirkos szegleteibe tapadott penész.

Szerelmed, ez a túláradó, életadó Nílus,

akaratod erőtlen, hamis szolgálója lett.

S olykor mégis mint lekötözött titán

támad tárgyára, ki egyben ellensége is.

Magadat vesztetted el - többé hát nem veszíthetsz,

a másik lényére csukott szemmel döntesz

élet s halál felől.

Ám bárhogy bújtatod is a meztelen lelked

finom palástok bársonyának álarca alá,

jól tudod, nem mindegy:

az áldozó maga
    - vagy pedig áldozat a szíved.

A földi hatalomról - hogy hatalmas lehess -

apelláta nélkül le kell mondanod.

Át nem ölelt utad az örömbe vissza

csak az elátkozott fájdalmon át vezet.

Csak, ami megtört, csak, aki leigázott,

emelhet fel újra

tündöklésbe teljességed s nőiséged egén

saját börtön-bástyád tornyai fölé.

2016. január 3., Lymington