JÓKÍVÁNSÁG

Éjszaka van - alakod homorú íveihez megadón simulok,

fáradt arcod barázdáit nézem.

Tűnődöm, hány és hány helyre kellett szétszórnod a szíved,

hogy abból az egyből kimenekítsd...

Az egyből, ahol isten és nő egyek,

s ahol legközelebb voltál az egységhez te magad is.

Hány és hány részegítő mámort és piruló gyönyörködést

kellett hazudnod kitartón magadnak,

legerősebb kontrollként hajtva igába

épp a kontrollvesztést...?

S most itt állsz, immáron letöltve

a magadra kiszabott önkéntes száműzetést -

remete létedből a Sors kegyetlenül,

mégis oly szeretőn rántott téged vissza.

Itt állsz, hogy a lába elé végre letehesd a szíved...
Ám a virágzás tovatűnni látszik,

a kapuk zárva találtatnak.

Hisz épp ezt akartad - konok akaratod amíg irányított,

s most már hiába hajtanád megadón ölébe

letisztult fejed lassú reménnyel áthatott álmait.

A szemedben gyűlő könnycsepp az én könnyem is -

az enyhülést mégsem kívánom mihamarabb neked.

A szívet porózussá s olvadóvá, mint a hó,

a lelket erős, sűrű szövésűvé teszi

ez az odafent jól kimért, gyógyító fájdalom.

2016. január 24., Budapest