Mindig te utazol,
színes-szagos leporellóit
hiába pergeti szüntelen a táj.
Válassz csak díszletet!
A szőke srác...? A barna nő...?
Családod vagy magányod
ketrecére kattan a lakat?
Eljátszhatod milliószor is, hogy ártatlan vagy,
s az ostoba világ hinni is fog neked.
Vitrinbe tett tárgy-, ember- és igazsággyűjteményed
bárahány szemnek kérkedőn megmutathatod
- érdemeid ócska érdemérmek
egy álom színpadán.
Végül úgyis te eteted a halálba magad,
mélyre nyeled személyre szabott mérgeid
megvetett, ám jól ismert zamatát.
Most sem menekülhetsz, örök társad
mindaz, mi hajt, mi űz, mi tép,
s hol csókokra, hol gyilkosságra késztet.
Bármily rémisztő is szemeibe nézni -
szolgád ő: a legjobb és a leghűségesebb!
Ez az űr, ez a némaság, ez a rettenet,
ami itt és most van -
millió álruha alatt is örök.
Hová is rohannál...?
Nincs az a sarki szél,
nincs az az izzó napkorong,
lényed magvát mi letépné vagy leégetné rólad,
irdatlan súlyait örökké hordozod.
Nem is az a kérdés,
tehetetlen maga alá temető tömegét
mily angyali varázsige
- vagy épp milyen rettenetesen tömény sav -
oldhatná fel feloldozón
gúzsba kötött lelked önmagára kötözött
gordiuszi, szoros csomói alól...
Egyetlen tett számít:
hogy fejed megadón
istenölbe, sátánölbe hajtva
vagy-e elég bátor
a szívedre ólomként aggatott súlyokat
kolonc-létük siralmas jajából
máma még erőtlen, remegő kezeid
jogosan illető birtokába venni?
2016. április 8., Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése