Emlékszem a szőröd tapintására:
kemény volt és fényes,
fekete és fehér óriási foltok.
A nyakadat öleltem, kapaszkodtam beléd,
szilárdan álltál mind a négy, magas lábadon.
Lovagoltam is a hátadon, akkora nagy voltál,
és te elbírtál, pedig biztos nehéz voltam.
Háromszor veszítettelek el.
Először, amikor megszöktünk Aputól,
másodszor, mikor az új helyedre vittünk,
és harmadszor, mikor látogatni mentünk,
de te már nem voltál ott, mert közben meghaltál.
Anyu azt mondja, egyszer sem sírtam
- még Apu után sem, nemhogy utánad -,
el lehetett nekem mindent magyarázni.
Most mégis irdatlan zokogás szorítja el a torkom,
másfél órája nyüszítek itt a padlón emlékezve rád.
Autóval vittünk el egy közeli faluba téged.
Itt jó helyed lesz - mondták -, teneked így lesz jó.
Énnekem meg felnőttnek és okosnak kell lenni.
Azt hiszem, hogy akkor megfogadtam,
nem fogok többé egy kutyát sem szeretni.
2016. október 2., Wargrave
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése