ÁLLÓKÉP

Sűrűszövésűnek hitt pókhálóba kapaszkodom,
mely úgy foszlik kezemen semmivé,
mintha sohasem létezett volna.

Pillanatra megdermed az út,
a tér még képtelen a tágulásra.

A pokol és a bőr a világ két határa,
szemgolyóm kifordul nyálkás tengelyéből,
és egy pontba zuhan össze.

Gyanútlanul nézem, ahogy az égből ezalatt
szünet nélkül hullanak alá
a kandírozott méregdarabok.

Mechanikus kölcsönhatások egymásutánjában
bemerevedett állókép vagyunk,
csak a minden mozdul körülöttünk.
A csukott tenyerünk mélyén szunnyadó rettenet
egy pillanatra sem enged.

A test el kell, hogy égjen,
de csak a szívből lesz jó gyújtós.

(hogy ismerem, tudom, értem)
ez a sor nem lehet benne
A hidegvérű állatok

el kell mennem
nyugodt távolba, most már
senki sem hallja a szívverésem
most már abbahagyhatom.


2010. február 22., Gyál
(24 évesen)