ÉSZREVÉTLENÜL

Apró kis selyemfonál minden érintésed, hálás szavad, mosolyod és bókod,
mint pókháló nyári lugasban, oly finoman rezgő-lebegő, láthatatlan, szabadon engedő...
Valahol éreztem ezt már, ezt a leheletfinom érintődést,
mintha valaha cirógatta volna már a bőrömet ilyen lágyan a szél,
mintha éreztem volna már a szívemen ilyen gyengéden ölelő napsugarak melegét...
Érzem, azért vagy itt, hogy érintéseddel emlékeztess.

De mire is kell emlékeznem...? ó, segíts!
A legritkább, rejtőző virágok el-nem-émelyítő, szerényen áradó illatára...?
A bőrömön landoló hópelyhek villanásnyi létüket testemnek átadó odaadó, mégis észrevétlen olvadására...?
Fűszálak megtartó, mindig-talpam-alól-érő selymes simogatására...?
Az ég fényről örökké tanúskodó, lelket átható tiszta kékjére...?

Megfoghatatlan, megérinthetetlen, megragadhatatlan csodaként tartasz állandó ámulatban...!
Nem látom formád, nem észlelem hődet, nem hallom hangod, nem érzem ízed,
csak egy halvány mintha-valami-érintene, mintha-valami-áthatna, mintha-valami-körülölelne...

Így fonsz engem napról napra, észrevétlenül
szereteted leheletfinom fonalával
Isten megtartó tenyerébe.


2015. július 31., Budapest

HULLÓCSILLAG

Hullócsillagot láttam.
Kívántalak.
Miféle mélybe s miféle magasba utazom veled?

Repítesz. Szárnyalok.
Biztosítókötél nélkül hullok alá,
és boldog vagyok a zuhanásban.

Pillanat-csodáink arany mézével van csordultig a lelkem.
Ezernyi emlék mint megszámlálhatatlan csillag
ragyog szerelmünk egén.

Nézlek és nézlek csak.
Valami istenné válik bennem
ebben a gyönyörködésben.

Oly szépnek látlak,
ahogy csak Isten láthatott Téged,
amikor megteremtett.

Óceán vagy. Meztelenül fürdöm benned.
Simogatsz, cirógatsz, lebegtetsz, belémfolysz, körülölelsz…
oda is elérsz, ahol már nem vagyok tapintható.

Oly mélyen érintesz,
ahogy csak Isten ért hozzám,
amikor lelkem mélyeit formázta.


2015. július 28., Budapest

SZEMTANÚ-GYAKORLAT

I. Hajnal-Milán:

az első mozdulatok bátorságával
egy időtlen transzba érkezem meg veled
érzelmek, csendek, mozdulatok táncába
hív meg gyönyörű, olvadó tekinteted

Férfi és Nő, ringatózó pulzálásban
sietség, kapkodás most nem megengedett
valami nagyon ősi tér felé tartunk
végtelen lassúság őrzi szépségedet

ritmikus rángásod mélységbe meghívó
hajszálam selymével szántom fel karodat
hátam deltája támasztja íves tested
sohasem felejtem tiszta mosolyodat

most először nézel bátran a szemembe
először teszed a szíved a kezembe

ahogy átadod nekem teljesen magad
illatod, leheleted magával ragad
védőrétegeimből semmi sem marad

és ahogy vörös tincseid aláhullnak
a vágyaim úgy kígyóznak s alakulnak


2015. július 25., Mátraszentlászló

SZEMTANÚ-GYAKORLAT

II. Györgyi-Juli:

a legszebb ívű fenék domborul kezeim alatt
táguló Istennő-szobrokként ringatózunk
felhörpintem az ajkadról csurgó nektárt
játékos kecsességed feltüzel, rámtüzel
halacska hátad hálásan csókolgatom
puha gördüléssel öledből ölelésedbe dőlök
szőke hajad hullámai lágyan betakarnak


2015. július 25., Mátraszentlászló

VERS AZ ANYAMÉHBEN ELVESZÍTETT IKERTESTVÉREMHEZ

...vajon nem Hozzád írtam-e minden versem?
...vajon nem Rólad festettem minden képemet?
...vajon nem Téged akartalak minden tükörbe belemosolyogva viszontlátni?

Ez a halk szuszogás a Te szuszogásod,
ez az ölelő kar a Te ölelésed.
E két szerető szem a Te meleg tekinteteddel néz rám,
e dobogó mellkasból a Te szíved lüktetését hallom...

Örökké kereslek és sohasem talállak.
Megtalállak mindenkiben, és mégsem vagy sehol!

Férfi vagy nő lehettél...?
Nem tudom, nem is számít ez talán.
Egymásba érve úsztunk.

Találkoztunk.
Tudom, hogy létezik valahol egy Lélek.
Valaha egy szívet hallgattunk lebegve,
valaha egy ritmusra dobogott a szívünk.
Itt voltál mellettem...
Éreztelek.

Bárcsak láthatnám az arcod...
Bárcsak egyszer a szemedbe nézhetnék...
Bárcsak egyetlen egyszer átölelhetnélek...!

Elfogadom, hogy soha.
Elfogadom, hogy soha többé.
Annyira fáj, soha így nem fájt még semmi.


2015. július 19., Enham Alamein