ÉSZREVÉTLENÜL

Apró kis selyemfonál minden érintésed, hálás szavad, mosolyod és bókod,
mint pókháló nyári lugasban, oly finoman rezgő-lebegő, láthatatlan, szabadon engedő...
Valahol éreztem ezt már, ezt a leheletfinom érintődést,
mintha valaha cirógatta volna már a bőrömet ilyen lágyan a szél,
mintha éreztem volna már a szívemen ilyen gyengéden ölelő napsugarak melegét...
Érzem, azért vagy itt, hogy érintéseddel emlékeztess.

De mire is kell emlékeznem...? ó, segíts!
A legritkább, rejtőző virágok el-nem-émelyítő, szerényen áradó illatára...?
A bőrömön landoló hópelyhek villanásnyi létüket testemnek átadó odaadó, mégis észrevétlen olvadására...?
Fűszálak megtartó, mindig-talpam-alól-érő selymes simogatására...?
Az ég fényről örökké tanúskodó, lelket átható tiszta kékjére...?

Megfoghatatlan, megérinthetetlen, megragadhatatlan csodaként tartasz állandó ámulatban...!
Nem látom formád, nem észlelem hődet, nem hallom hangod, nem érzem ízed,
csak egy halvány mintha-valami-érintene, mintha-valami-áthatna, mintha-valami-körülölelne...

Így fonsz engem napról napra, észrevétlenül
szereteted leheletfinom fonalával
Isten megtartó tenyerébe.


2015. július 31., Budapest