VERS AZ ANYAMÉHBEN ELVESZÍTETT IKERTESTVÉREMHEZ

...vajon nem Hozzád írtam-e minden versem?
...vajon nem Rólad festettem minden képemet?
...vajon nem Téged akartalak minden tükörbe belemosolyogva viszontlátni?

Ez a halk szuszogás a Te szuszogásod,
ez az ölelő kar a Te ölelésed.
E két szerető szem a Te meleg tekinteteddel néz rám,
e dobogó mellkasból a Te szíved lüktetését hallom...

Örökké kereslek és sohasem talállak.
Megtalállak mindenkiben, és mégsem vagy sehol!

Férfi vagy nő lehettél...?
Nem tudom, nem is számít ez talán.
Egymásba érve úsztunk.

Találkoztunk.
Tudom, hogy létezik valahol egy Lélek.
Valaha egy szívet hallgattunk lebegve,
valaha egy ritmusra dobogott a szívünk.
Itt voltál mellettem...
Éreztelek.

Bárcsak láthatnám az arcod...
Bárcsak egyszer a szemedbe nézhetnék...
Bárcsak egyetlen egyszer átölelhetnélek...!

Elfogadom, hogy soha.
Elfogadom, hogy soha többé.
Annyira fáj, soha így nem fájt még semmi.


2015. július 19., Enham Alamein