MELLŐLED

Életfogytig tartó magány.
Miért, miért dúdoltad az én fülembe már bölcsődalként
eme kegyelemmel teli, mégis oly kegyetlen ítéleted?
Másnak ott súgod meg, a halálos ágyán,
míg én szinte gyermek sem lehettem már...
Miért mondtad el már akkor, hogy így kell élnem,
a legszebb, földön túli szerelem emlékével
örökre a szívembe vésve,
az irányt többé soha el nem tévesztőn?
Örökké keresve, és tudva mégis,
hogy soha azt, mit Veled éltem,
e földön többé nem találhatom?

Mint mindenki más,
Mellőled - vagy Belőled jöttem...?
Arcom a Te arcod
felismerhetetlen mása.
Csak az ismeri fel,
ki maga is tudván viseli szívén
e mindenkinek járó szent, szép,
de irdatlan fájdalmas bilogot.

Leküldtél engem, ideküldtél,
hogy visszavezessem Hozzád,
lángoló testedbe forrasztva
vakon tapogatózó, kóbor sejtjeid
egy-egy mámorító, igaz pillanatra.

Óceános, végtelen játszóteredbe
teremteni hívsz meg engem -
így leszek Tehozzád
még inkább hasonlatos.

Két kezem elvégzi azt,
mit Te odaföntről csak
fényes pillanatok látomása mögül tudsz
félreérthetetlenül megmutatni.


2015. szeptember 26., Budapest