SZEMEDEN ÁT

Nézlek: sorsok peregnek, fel- és elmerülnek,

arcod örökké változó vetítővászon...

Csak a szemed,

ez az értő, látó, olvasó, szerető szent szemed

mozdulatlan és örök.

Láttam már ezernyi arcod –

rétegek, maszkok, kititrált cseppek, apró mozaikok...

Sorsok: mint szemek egy igazgyöngysoron,

egy különös képlet, különös főzet összetevői.

Millió választott s vállalt fájdalom-konstelláció.

Legközelebb mi kínt öltesz glóriaként magadra?

Fájdalmad nemes palástját szíveden

mint töviskoszorút, büszkén viseled.

S mozdulatlan ez a bátor lelked is,

mely szemeid mögött mélyen elrejtve honol.

Arcod, kezed, izmaid súlyos kötege

még meg-megrándul,

s ha tested nem is mozdul - 

szemeden át érzem az ölelésed.

Bárcsak a szívedbe láthatnám, a lelkedbe írhatnám

azt a néma beteljesültséget,

amit üvegbúrákon át nézve iszol bölcs-búsan magadba 

vágyaid eleven sírhantja fölött!

De még ennél is jobban szeretlek:

sorsod börtöne legigazabb megszabadulásod -

Veled dúdolom hát inkább saját szent imád.

E mozdulatlan érintésen, néma dúdoláson át

ér össze épp, hogy egy pillanatra

remegő, reszkető, s mégis oly erős szívünk.

Nézéseddel beleszeretsz Te is engem

legszebb imád tiszta dallamába.

Tudom jól, a te imád ez: 

ahogy van, épp úgy legyen minden,

a lehető legmélyebben úgy.

Szemeden át

sorsom sötét erdejének legmélyébe

hív meg ölelő tekinteted.

2015. szeptember 17., Budapest