TÜKÖRFÉNYBEN

Nézz rám! Arcom egész olyan most, 

mint vérszagra gyűlő éji vad feje,

ki önmaga nem tud zsákmányt ejteni,

csak ólálkodik éhesen a pokol kapuján.

Ketrecembe a birodalom

legádázabb vadállatát gyűjtöm.

Jól válassz Te is,

ki lesz, ki elvégzi helyetted

a szüntelen és szívtelen

vérlecsapolást!

S áldozata tátongó sebeit

tágra zárt szemekkel

én szaglászom óvatosan körbe -

hadd higgye az öntudatlan balgaságban:

csak gyógyító lehelletem éri.

Levágott fejek és végtagok

végtelen liturgiája

szenteli meg s fonja burokba

kegyetlen nyúlcsapdáim

szünhetetlen sorát.

Felelj hát - segíts, kérlek! Felelj!

Mikor lesz végre elég e vérontásból?

Csillapíthatatlan vérszomjunknak

mi parancsol megálljt?

Mivégre is tápláljuk lelkekkel

olthatatlan éhségét vágyunknak?

Miért keressük újra szerető szemekben

a szenvedés izzó mámorát?

Anyád szívét szeretnéd Te is belakni...?

Míg kínodra nem eszmélsz,

pusztító utadba semmi nem állhat.

Simulékony marionett bábu a kezedben

mind a ketrecben tartott vadállat.

Pedig vérfürdőből nem lesz magzatvíz...! 

Soha többé nincs találkozás.

Hűlő hullahalmok

épphogy-melegében

Anyánk védelmező ölére

hogy is találhatnánk?

Egyetlen kitépett szívvel 

sem tudjuk enyhíteni

hiányzó sajátunk

megkövült bánatát.

2016. július 30., Wargrave

VAKVÁGÁNY

Lassíts! Robogó vonatod vakvágány előtt áll,

célt tévesztve siklik lázálmaid egén.

Egy távoli horizont fénylő szentsége vakítja a szemed.

Nézz szét! Hová tart, mivé lett roskatag, halott birodalmad?

Hogy ölelik s ölik halomra szemed előtt névtelenül egymást

égisze alatt egy ezerszer is a pokolban megszentelt szónak...?

Miféle vágy űz-hajt ily őrjöngő ámokba,

e földi poklot hogy szüntelen teremtsd rezzenetlen

lövészárkod hűs csendjének védőburka mögül?

Le tudsz-e nézni az esendő, egyszeri emberi létre,

s érezni kínjain, gyötrelmén, fájdalmain át

miféle nyomort nemz önzésed hajthatatlan íja,

mily vakon hánykolódnak milliók forrongó vágyad tengerén?

Mit vársz? Miféle hála jár a megvetettől, 

kinek magzatburkát s védőbőrét lenyúztad,

majd hajmeresztő árulással sorsára hagytad,

eledelül odavetve éhes kutyák martalékaként?

Fordulj hát meg! S öleld kongó szívedbe

a benned élő csupasz esendő gyenge életét,

áldozatát kegyetlen, önkényes erőknek...

Ígérem, nem fog bántódásod esni

sötét szárnyaid ha végre visszaadod annak,

ki valóban dönt élet s halál ítélete felett.

2016. július 23., Wargrave

ISTENHOZZÁD

Bárki légy is - isten hozott, Vándor!
Ahogy a végén majd isten is visz el.
Áldás kísérjen minden találkozást.

Házamban ne keress hajlékot,
ne zavarjon meg a szép fogadtatás -
hatalmas erők martaléka az, ki itt marad.

De elébb még pihenj meg, hajtsd fejed álomra,
fáradt testedből a fojtogató, életölő ólmot
hadd olvasszam köddé kohóim izzó melegében...!

Tenyeremből ihatsz, ölemben megpihenhetsz...
de ágyamat, szívemet jobb lesz kerülnöd -
az én förtelmes, félelmetes utam a halálon át vezet.

Csak ha szíved csalhatatlan, csak ha lelked erős,
csak ha bátorságod volna kötéltáncot járni
irdatlan mélységek s magasságok óceánja felett...

Csak ha magad is úgy érzed, szinte egyetlen vagy itt e világon,
ki viselni, és egyenes gerinccel, dagadó mellkassal
hordani, sőt kihordani tudja rettegett és gyűlölt valódi nevét...

Csak ha elbírod, hogy féltve felépített, pompás palotád
- vagy épp sziklaszilárdnak hitt várad, zord erődöd - falaiból
nem marad érintetlen egyetlenegy apró tégla sem...

Csak ha céljaidban életre és halálra egyaránt elszánt vagy,
és kész vagy feláldozni minden hittételed hamis örömét...
szerelemben embernek, istennek áldozni akkor jöjj velem!

Máskülönben otthonomban nem lesz maradásod.
Hát istenhozzád Vándor, búcsúzóul jól vésd be szívedbe:
az én áldásos, életadó utam a halálon át vezet.


2016. július 3., Budapest