TÜKÖRFÉNYBEN

Nézz rám! Arcom egész olyan most, 

mint vérszagra gyűlő éji vad feje,

ki önmaga nem tud zsákmányt ejteni,

csak ólálkodik éhesen a pokol kapuján.

Ketrecembe a birodalom

legádázabb vadállatát gyűjtöm.

Jól válassz Te is,

ki lesz, ki elvégzi helyetted

a szüntelen és szívtelen

vérlecsapolást!

S áldozata tátongó sebeit

tágra zárt szemekkel

én szaglászom óvatosan körbe -

hadd higgye az öntudatlan balgaságban:

csak gyógyító lehelletem éri.

Levágott fejek és végtagok

végtelen liturgiája

szenteli meg s fonja burokba

kegyetlen nyúlcsapdáim

szünhetetlen sorát.

Felelj hát - segíts, kérlek! Felelj!

Mikor lesz végre elég e vérontásból?

Csillapíthatatlan vérszomjunknak

mi parancsol megálljt?

Mivégre is tápláljuk lelkekkel

olthatatlan éhségét vágyunknak?

Miért keressük újra szerető szemekben

a szenvedés izzó mámorát?

Anyád szívét szeretnéd Te is belakni...?

Míg kínodra nem eszmélsz,

pusztító utadba semmi nem állhat.

Simulékony marionett bábu a kezedben

mind a ketrecben tartott vadállat.

Pedig vérfürdőből nem lesz magzatvíz...! 

Soha többé nincs találkozás.

Hűlő hullahalmok

épphogy-melegében

Anyánk védelmező ölére

hogy is találhatnánk?

Egyetlen kitépett szívvel 

sem tudjuk enyhíteni

hiányzó sajátunk

megkövült bánatát.

2016. július 30., Wargrave