Karinthy Gábor gyermekkorom
gyönyörébe szakadó orom
bús fájdalma volt. Kosztolányi
szívembe lopott egy parányi
józsefvárosi gyufalángot,
s Nagy László meleg tüze lángolt.
Radnóti lüktető kecsessége
vérfelleget festett az égre,
s Weöres Sándorból már leendő
gyermekemnek dalolt az erdő.
Tagore lágy rózsafa-trilla,
s gyönyörűszép József Attila
hímezte bús rímbe életem.
Pilinszky döbbenetes tetem,
kinek íriszébe mart a vas.
Míg Ady új, bizarr és avas
szenvedély költőjeként tört rám.
Megtelt a nemes, szép, bús karám.
De mit ér nekem e nagy halom,
ha világomnak nincs oltalom!
Istentelen magányok marják,
Ég s Pokol felé nyújtja karját,
s szíve színes kriptában marad.
Fát, forrást ölelve add magad!
Istent a Földön nem látta más,
csak te, Török-Zselenszky Tamás.
2005. november 16., Gyál
(20 évesen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése