BARAKA

hófödte hegycsúcs ölén Földanya ránca

s a vízrebocsátott gyertyalángok tánca

istenek közé nőtt buja ősnövényzet

ezerarcú fejhajtás az Egyneműnek

feltárul egy kőbe karcolt szakrális méh

szűköl a nyugalmát vesztett emberiség

monoton versenyfutás a képzelt idővel

gyilkolás vegyül vak áhítat tüzével

technika és ősi szakralitás harca

forrongó és rég-kihűlt világok arca

megnyugvás az esendő emberi létben

ÉLET! fullasztó légszomj. mindenütt Isten...!

2006. január 14., Gyál

(20 évesen)

GYÖNYÖRTÁRSAK

Valami rég-­elfeledett altatódalt dudorászva simítgatom

a Mindenség kisimíthatatlan ráncait,

s újra kő vagyok saját mellkasomon.

Úgy suhan el ez a tél is, végtelenbe veszőn,

hogy múltból sóhajtó sebeid jelenét nem gyógyíthatom...

És már-­már hagyom magam lepkeként hullani a falnak,

hogy még az Azonosság is csak értelmetlen kacat,

hisz nem lélegzünk egyidőben ugyanott... csak odaát,

amíg az idő nemléte nem szívet, csak elmét hat át.

Talán igaz, hogy a földi létben nincs találkozás...

De ha mégis lenne, én soha nem hagynálak el...!

Tudod már rég, hát éld is meg - a világ nem hely, állapot!

Ha soha nem pillantunk egymásra, is egyek volnánk!

Mert ugyanaz az Isten élvezte a lelkünkbe önnön gyönyörét,

még mielőtt könnyes szemmel világra hozott!

2006. január 12., Gyál

(20 évesen)

FOLYAM-EREZET

Közös szívből létbe dobbanó,

Isten tenyerén egybefolyó

erek és patakok vagyunk...

Ám a Földön nincs találkozás.

Saját medrünkben sodródunk

mind az Egy Óceán felé,

s medrünkből ki nem léphetünk.

Hogy is fogadhatna be egy folyómeder

egy másik éppoly duzzadt folyót...?

A kis erecske meg csak

feloldódna, s tovatűnne benne...

S egy tenger még a medret is elmosná,

erejével úgy pusztítana.

De így van ez jól...

Mindeneknek rendjén.

Ám egy nap, mikor

már minden harcnak vége,

és a földi viharok elcsitultak,

csendesen hullani látjuk

a sok-sok társtalan cseppet

az Egy Óceán befogadó, örök vizébe...

S hogy hazatérjünk végül mi is,

ránknyílik az Isteni Tenyér...

Akkor tehetetlenül, vadul

egymásbafolyva csókolózunk majd,

és véresre mossuk egymás partjait.

Fájni fog, fájni ...mert azt hisszük,

így elveszítjük önmagunk,

és otthagyunk egymásban millió

soha-vissza-nem-kérhető,

maró és tündöklő vízcseppet.

Csak ha már megtörtént,

eszmélhetünk rá, hogy

egy anyagból valók vagyunk,

és soha nem léteztek elválasztó medreink.

De ez épp így lesz jó...

Mert ha már semmit sem veszíthetünk,

akkor tudjuk igazán átadni önmagunk.

Ó, szépséges folyam-lét ez, ha tudom:

csak a földi létben nincs találkozás...

2006. január 11., Gyál

(20 évesen)

SZENT JOHANNA

Egyszerű lány álmaiból

ébresztett fel az Istened.

Füleltél, és hívó szóra

feláldoztad az életed.

Bár lehettél volna anya,

hű szíved a kardot kérte.

Harcba szálltál akkor is, ha

kitagadott apád érte.

Országodban az ellenség

régóta dúlt eget, földet.

Hitevesztett Franciahont

hadsereggé te ölelted.

Nappal csaták mezejére

vezetted el a népedet,

s visszaadtál mindenkinek

reménységet, igaz hitet,

vezérré vált gyermek-leány!

Ámde éjjel résen voltál.

Szabad préda sosem lehess -

vaspáncélban így aludtál.

Szüzességed megőrizted,

s hárítottál minden csókot.

Nem kértél sem dicsőséget,

sem hírnevet, sem hajbókot.

Nem vonzott a lovagi cím,

egyedül az isteni fény.

Céljaidban nem osztozott

azóta más emberi lény.

Életedet kockáztatva

bátran vívtad küzdelmeid,

így bíztattad győzelemre

hálátlan, vak testvéreid.

Felnéztek rád és imádtak,

csodáltak, és mégis, látod,

küldetésed végeztével

elhajított a világod.

Eladtak és elárultak,

sötét tömlöc, hová zártak.

Szent hitedben megrengetni

próbáltak és meggyaláztak.

Ámde hited nem törte meg

sem szégyen, sem kínvallatás.

Ruhátlanul éppoly tiszta

maradtál meg, mint a forrás.

Boszorkányként szólítottak

máglyára a hitetlenek.

Hamis papok bibliája

égette ki szemeidet.

Mégis Istent szólítottad

feledvén a lángok hevét,

ajkaidon utolsóként

ejtetted ki Jézus nevét.

Hamvas húsod elporladt rég,

de tovább él üzeneted.

Bár azt hitték, a tested ég,

szent tűz volt már puszta szíved...

2006. január 2., Gyál

(20 évesen)

MEDDŐ MÉHET

Meddő szívem már meddő méhet áhít,

de önnön halálát szülheti csak meg.

Keserű álmának keresztfát állít,

igaz útján így önmagát fosztva megy.

Átkozom hatalmas szívem és ágyam,

mert ajkaimról születik a Halál.

Mert Istenemben él egyetlen vágyam,

még ha egy angyal csókomra is talál.

Kelyhembe hullt a boldogság s az Ég is,

én mégis félholtan, sírva eldobom...

E tiszta szerelmet kerestem, mégis

magányomban lelem csak meg otthonom.

...S arra vágyom, hogy Vadrózsámmal újra

karmoljuk, harapjuk, széttépjük egymást...!

És ne maradjon semmi virradóra,

amit átadhatnánk ajándék gyanánt.

Érintése nyomán szökik szívembe

a néma tudat, hogy élni-halni egy.

Kínzó tövis-körmével mar testembe

felettünk zokogó, fura kéj-elegy.

Mellette lobbant ki utolsó lángom,

mégsem érzem, hogy szerelme meggyötör.

Sötét poklokkal színezte világom

- halálos, ám önmagammá szülve öl...

2006. január 1., Gyál

(20 évesen)