Valami rég-elfeledett altatódalt dudorászva simítgatom
a Mindenség kisimíthatatlan ráncait,
s újra kő vagyok saját mellkasomon.
Úgy suhan el ez a tél is, végtelenbe veszőn,
hogy múltból sóhajtó sebeid jelenét nem gyógyíthatom...
És már-már hagyom magam lepkeként hullani a falnak,
hogy még az Azonosság is csak értelmetlen kacat,
hisz nem lélegzünk egyidőben ugyanott... csak odaát,
amíg az idő nemléte nem szívet, csak elmét hat át.
Talán igaz, hogy a földi létben nincs találkozás...
De ha mégis lenne, én soha nem hagynálak el...!
Tudod már rég, hát éld is meg - a világ nem hely, állapot!
Ha soha nem pillantunk egymásra, is egyek volnánk!
Mert ugyanaz az Isten élvezte a lelkünkbe önnön gyönyörét,
még mielőtt könnyes szemmel világra hozott!
2006. január 12., Gyál
(20 évesen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése