Közös szívből létbe dobbanó,
Isten tenyerén egybefolyó
erek és patakok vagyunk...
Ám a Földön nincs találkozás.
Saját medrünkben sodródunk
mind az Egy Óceán felé,
s medrünkből ki nem léphetünk.
Hogy is fogadhatna be egy folyómeder
egy másik éppoly duzzadt folyót...?
A kis erecske meg csak
feloldódna, s tovatűnne benne...
S egy tenger még a medret is elmosná,
erejével úgy pusztítana.
De így van ez jól...
Mindeneknek rendjén.
Ám egy nap, mikor
már minden harcnak vége,
és a földi viharok elcsitultak,
csendesen hullani látjuk
a sok-sok társtalan cseppet
az Egy Óceán befogadó, örök vizébe...
S hogy hazatérjünk végül mi is,
ránknyílik az Isteni Tenyér...
Akkor tehetetlenül, vadul
egymásbafolyva csókolózunk majd,
és véresre mossuk egymás partjait.
Fájni fog, fájni ...mert azt hisszük,
így elveszítjük önmagunk,
és otthagyunk egymásban millió
soha-vissza-nem-kérhető,
maró és tündöklő vízcseppet.
Csak ha már megtörtént,
eszmélhetünk rá, hogy
egy anyagból valók vagyunk,
és soha nem léteztek elválasztó medreink.
De ez épp így lesz jó...
Mert ha már semmit sem veszíthetünk,
akkor tudjuk igazán átadni önmagunk.
Ó, szépséges folyam-lét ez, ha tudom:
csak a földi létben nincs találkozás...
2006. január 11., Gyál
(20 évesen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése