CSENDES SIKOLLYAL

Dermedten vöröslik az ég alja,

s a levegőben vadul párzó szarvasok illata lebeg.

Éber eszméletlenségben terítem testem a tisztás hűs talajára,

és hagyom tükröződni szemeimben szivárványszín bűneitek.

Mohos sziklák közé vedlem végleg szerzett hontalanságomat,

hogy mezítelenségemre fel sem ocsúdva járulhassak

szívet osztani vályúitok elé.

A bennem támadt szél simítja most gömb-egésszé

gyermekkorom rég-összetört üvegdíszeit.

Többé nem hullajtok könnyeket,

csak csillagokat értetek...

s csendes sikollyal lobbanok önnön méhembe,

hogy ezer szájon át köszönhessek rátok

- a Mindenség arca felé.

2005. december 29., Gyál

(20 évesen)

HITVILÁGOMRÓL

I.

Ó, én nem kérdezlek és nem kiáltok érted,

és sohasem írok istenkereső verset -

hisz magamból tudlak csak előszólítani,

s nem tudnám szívem annyira megvakítani,

oly erősen érzem s élem át jelenléted.

II.

Nem áldalak, nem áldozom, nem imádkozom.

Ám e mulasztásom miatt nem fogadkozom,

s nem járulok templomban nyilvánosan eléd.

Hisz mért lenne szükségem tolmácsokra feléd?

Szívembe az áhítatot csakis én hozom.

III.

Isten a felébredt lélek attribútuma.

Ima lehet életed minden momentuma!

Tőled függ csupán, megéled-e a szeretetet...

Felejts minden szertartást és szentelt vizet!

A vallás nem hit, sőt elméd ateizmusa!!

IV.

Nemcsak az az isteni, mit annak mondanak.

Sóhajtó erdők, rétek, vízesések, tavak.

Mosoly, ölelés, csók, csend, hegedűszó, versek.

- Egyedül az számít, mit benned ébresztenek!

Aszkézis, szeretkezés... - egyaránt szent szavak!

2005. december 14., Gyál

(20 évesen)

MINDENEDET

Tárd elém forró, égő látomásod -

hadd csókoljam lágy álomba lázas szemeid!

Tárd elém gyötrelmes, nedvedző múltad -

hadd csókoljam földbeszakadt, véres sebeid!

Tárd elém szertelen, könnyed örömöd -

hadd csókoljam csodálkozó gyermek-arcodat!

Tárd elém szomjas, lángnyelvű ajkaid -

hadd csókoljam el-elfúló, kéjes hangodat!

Tárd elém mocskos, ősi trágárságod -

hadd csókoljam lényed igaz, sötét legmélyét!

Tárd elém végre ezerszirmú éned -

hadd csókoljam azt is, mi más előtt rejtve még!

2005. december 11., Gyál

(20 évesen)

ELFELEJTVE

Fejtsünk le egymásról minden evilági rongyot,

mit kincsként hordtunk össze életünk során.

Szeretkezzünk úgy, mintha barlangban hálnánk,

újra elfelejtve bilincs-neveink.

Senki leszel majd és én is senki leszek

- így szökik belénk a Mindenség észrevétlenül.

2005. december 11., Gyál

(20 évesen)

AZ IGAZ MEGVÁLTÓ

Csak a gőgös megváltó útja magányos.

Ki szívében ültette el példázatait,

nem szónokol és nem prédikál - 

Simogat, és leül közénk.

Feloldódik részeg poharában,

visszhangzik a csecsemősírásban,

otthonra lel koldus kalapjában,

és mosatlan hajába fészkel.

Az igaz megváltó nem hajol le hozzánk

könyörületesen.

Egyetlen dolgot tesz:

Eggyé válik velünk.

Nincs szüksége társra -

Egész élete szeretkezés.

2005. december 10., Gyál

(20 évesen)

MINTHA EGY ISTENSÉG

Egyre csak hajtanak az ős-álmok,

ablakra vetülő hideg lángok

lebegnek előttem szüntelenül.

Ám földi nyugalmam bolygatva fel

mintha egy Istenség ringatna el,

dúlt testem ölében elszenderül.

Felsejlik előttem Isten képe...

Istenem! Lépj szemem üregébe -

itt állok előtted meztelenül.

Harmatos testű szép rózsa a vágy,

s ha üres már a lágy hitvesi ágy,

szirmait hullajtva átlényegül.

Hisz ha nem neked, hát Földnek, Égnek,

hitvese leszek a Mindenségnek,

legizzóbb honvágyam így teljesül.

Szívemnek szívélyes, szerény akol

lakozik erdőben és ott, ahol

emberség állattá átszelídül.

Hadd oltsam szomját a rétnek s földnek,

mielőtt rámtörnek és megölnek

szívemet állítva keresztemül.

Közöttük hiába is kerestem -

csak húsom marták, így aszott testem

eléjük vetem majd eledelül.

Bánom is, mi lesz e porhüvellyel!

A látszat-halálra hideg fejjel

gondolok, fájdalom fel nem merül.

Hisz lelkem továbbél másik testben,

ám egyre tisztábban... És ha mégsem?

A lélek úgyis, mi megüdvözül.

S nem kérlek, jöjj velem harcolni a

szeretet, béke és harmónia

jegyében; annyit láss most egyedül:

mily csodás madarat megcsodálni,

gyermeki mosolyban Istent látni,

mindenkit szeretni mindenestül!

Önmagad tükrét lásd minden lényben,

ne saját arcod mosd égi fényben!

- népemnek ezt hagyom üzenetül.

Élhetnénk szelíden, harctalanul.

Halhatnánk név nélkül, arctalanul.

És ha e kívánság beteljesül,

világi létemet úgy hagyva el,

mintha egy Istenség ringatna el,

búcsúzom valódi halál nélkül.

2005. november 23., Gyál

(20 évesen)

TALÁN TE IS

Talán te is csak kapaszkodó voltál,
mi hegyre simuló utamon segít.
Talán csak tápláló napsugár voltál,
mi megfelelő hőfokra hevít,

hogy eszmélvén magamba olvasszalak,
s mint eddig minden ébredező rózsát,
bimbóidban magam mögött hagyjalak,
s tőled elköszönve formálódjam át,

ha szerető tavasz teljesebb virágzásra hív.


2005. november 22., Budapest
(20 évesen)

A HEGEDŰS KÖLTŐHÖZ

Törd meg a hátadba görbült ívet!
Lásd: ők így szeretnek - mindenestül.
Hegedűd megnyitja tiszta szíved,
s a világ ámulva belerezdül.


2005. november 21., Budapest
(20 évesen)

KEDVENC KÖLTŐIM

Karinthy Gábor gyermekkorom

gyönyörébe szakadó orom

bús fájdalma volt. Kosztolányi

szívembe lopott egy parányi

józsefvárosi gyufalángot,

s Nagy László meleg tüze lángolt.

Radnóti lüktető kecsessége

vérfelleget festett az égre,

s Weöres Sándorból már leendő

gyermekemnek dalolt az erdő.

Tagore lágy rózsafa-trilla,

s gyönyörűszép József Attila

hímezte bús rímbe életem.

Pilinszky döbbenetes tetem,

kinek íriszébe mart a vas.

Míg Ady új, bizarr és avas

szenvedély költőjeként tört rám.

Megtelt a nemes, szép, bús karám.

De mit ér nekem e nagy halom,

ha világomnak nincs oltalom!

Istentelen magányok marják,

Ég s Pokol felé nyújtja karját,

s szíve színes kriptában marad.

Fát, forrást ölelve add magad!

Istent a Földön nem látta más,

csak te, Török-Zselenszky Tamás.

2005. november 16., Gyál

(20 évesen)

TE VAGY-E?

Krisztusi komolysággal nézz most szemembe.

Csukott szemmel hajolj a melleim fölé.

Szembogaramhoz jöjj, és súgd a fülembe,

Tényleg így jöttél-e az emberek közé.

Szívembe vésse be szelíd madártollad,

Te vagy-e, kit Föld s Ég csókjában kerestem.

Hogy semmit sem - avagy mindent tudok rólad,

Hitvesemre vagy csak önmagamra leltem.

2005. november 8., Budapest

(20 évesen)

HITTELEK

Termékeny virágágyásnak hittelek, s szívedet anyaméhnek, 

melybe beágyazódhatom.

Hittem, hogy koldus ajkad vérző lomb, mely virágba borul,

ha két könnycsepp közt elkapom.

Hittem, hogy csontig megkopasztott társtalan lapockád

angyalszárnyam után sóhajt.

Hajnalok hajnalán születetett vadlúdnak hittelek,

kit krisztusi lélegzet hajt.

Hittem, hogy égi hitvesem leszel öröktől és kimondatlanul,

de belédtört naiv tejfogam.

Hittem, hogy hollószemeidben megláttam az Istent,

pedig csak én álltam ott, egymagam.

2005. november 6., Gyál

(20 évesen)

RÁM-SZAKADÉK

Megváltoztál.

Azt mondják, te vagy a legszebb,

mégis szabályozni próbálták szívritmusod,

s buja tested vasba verték.

(Lám, pénzzé változott az érték,

s a turisták száma lett a mérték.)

Pedig az emberi szó zsivajában

elhallgat az isteni némaság,

s halálát vérszín levélkönnyel

gyászolja megannyi vörös ág.

Mondd, ki sóhajt fel az arcomba hulló falevelekből?

Mely isten szent vére folyik rám e parányi erekből?

Megőrizted mégis Földanyánk szívének sóhaját,

s erdőillatba zárva hirdeted ősörök mosolyát?

Verdeső szárnyam otthonra lel bölcs fáidra nézve.

Vízesésed ír a lélek sajgó fájdalmára.

S mégis, hiányzik a magamrautaltság rémisztő méze,

s magány nélkül a barátok puha kézfogása.

Csakazértsem fogom a korlátot.

Csakazértsem lépek a faragott kövekre.

Hadd legyek a szépség s a szeretet

utolsó hírnöke s áldozata én.

Ha meg kell halnom, hát haljak meg

Isten avarral borított ölén.

2005. november 3., Gyál

(20 évesen)

ÚGYIS

Nem éneklem el a magányos szirén dalát,
S nem kezdek szívszaggató áriába.
Neked se jöttek össze a dolgok.
Sárba dobták glóriád, s megtépázták fényes tollaid.
Ám leláncolt indulataid már kidühöngted magadból,
S akár együtt is menetelhetnénk csendben a Végső Út felé.

Talán nincs jövő számunkra.
Talán a világ sem változna semmit szerető nyelveink nyomán.
Talán fába olvadok holnap, s nem látsz többé engem,
Ha társadat kutatnád üvöltő farkas gyanánt.

Újra fel kell tépnem összezárt szemeimet.
Túl sokáig éltem tökéletességed káprázatában,
S lelked tündöklő fénye elvakította szeretni vágyó szívemet.

Nem számít, veled vagy nélküled érek célba - te úgyis ott fogsz várni rám.
Mert végül visszatérek én is melléd oda, ahol a vadrózsa nő...


2005. október 6., Budapest
(20 évesen)

NE SIESSÜNK

Nincstelen fa nincstelen bimbójának hittem magam,

s lám, virágba borulok én is.

Ifjúságom sóhajtozva leng a hűs szellőben,

rózsásra mámorosul illatától az arrajáró vándor-arc.

Lelkét félősen, kócosan nyújtja felém - mily kedves! -,

ám szirmaim nem szakajthatja le földi kéz:

kelyhem csak számodra rejt igéző tündértitkokat.

De ne siessünk! Messze még az éj -

s én fűszálanként vágyom felfedezni virágoskertedet...

2005. augusztus 23., Gyál

(19 évesen)

FELSZÁNTATLANUL

Üvöltő sóhajom elől menekülsz, Te vadmacskaléptű nő!

S én ájultan üldözöm tovább szemeidben a tovatűnő

Őrült ragyogás könnyed kacaját, az együtt megtett út porát,

Tüdőink egybeforrt ritmusát s szerelmed véresre kínzó ostorát.

Így maradok én is, vakon, szegényen és felszántatlanul...

Nem jár át a mindent elsöprő remegés, arcom leborul.

A felszálló köd magába szívja a lelkem, nem maradok

Egyedül. Egy tündér a felhőkbe csókol, és én bekopogok

A társtalan lelkek mellkasán. Ajkaimon ezüst palást,

Hisz Te soha nem értheted a bennem megbúvó vágyakozást.

Miért ver így ez a szemétdombra való, hitetlen szívem?!

Miért nem ér véget a harc, reménysugár a szivárványíven?

Éjjel elveszett, elkopott, elhajított álmaim marnak,

A melengető napsugarakból szőtt álmok elmaradnak.

Az éjszaka csendje vár, a csillagokból ragyogó fénysugár...

Csapzott hajamba tép a kósza szél; többé nem nézek vissza rád.

2005. június 30., Bakony (Ráktanya)

(19 évesen)