KÖRFORGÁSBAN

én szeretlek, te szereted, ő szeret valakit
én gyilkollak, te gyilkolod, ő gyilkol valakit

miközben nem is olyan messze a szomszéd utcában
valakit ténylegesen megkéselnek éppen,
a másik utcában pedig épp gyermek születik

egy pillanatra megáll az idő

Isten körbenéz, s azt mondja:
minden a legnagyobb rendben.

mindenhol van elég szeretet,
mindenhol van elég gyötrelem,
mindenki lelke kétszeresen
gazdagon öntözve, táplálva növekszik.

csak mi hőbörgünk, nyüsszögünk, szűkölünk itt azon,
hogy miért nem párban,
oda-vissza nyilazunk
szerelmet, gyilokot egymásra,
miért körbe s körbe érnek,
kaotikus körforgásban
szabadon eresztett,
mohó indulataink...


2015. augusztus 22., Enham Alamein

TÖRD ÖSSZE GIPSZEM!

És megyünk, menetelünk előre, mereven-furcsán,
olyan erősnek tűnünk, délcegnek, szilárdnak...
De mi is adja derekunknak és nyakunknak
ezt a furcsa merevítést...?

S tán egyszer csak gyanús lesz, hogy van más...
mi ez a korlátozott mozgás?
Hol az a szabadon szárnyaló erő,
ami azelőtt lakta be öblös tereink,
hogy óvó mankóink támaszként magunkhoz vettük...?

S szorító börtönné válik egy nap
látszat-erőt adó illúzió-gipszünk.
Épp mint születés előtt,
hol egyre tágulunk, s lassan kinőni kezdjük
nedves burkaink mind fojtóbb melegét.

Így pattan le rólunk előbb-utóbb,
mint felfúvódott, üres buborék,
s ha nem pukkan el magától,
hát én kérlek majd:
- Törd össze mind!

És lehet, hogy kicsit összeesem majd
a hirtelen nagy súlytól,
ahogy saját tudatlanságom, tehetetlenségem
halott tömegként rámzuhan -
de az út előre visz,
s a valós terhelésben megerősödve
kitágul újra a mozgásterünk.


2015. augusztus 21., Enham Alamein

KEDVENC KLIENSEMRŐL

Neked a legnehezebb.

Te mindig meztelen vagy.

Ha rádjön az ötperc,

nem tudsz elbújni

sem selymes takarók,

sem az angol illem

hazug leple alá.

Nyers szavaid mögül

kiviláglik minden

évtizedes fájdalmad,

mint roncsolódott bőr alól

a puszta csont

fényes felülete.

Igaz vagy,

s így jó nekem veled.

2015. augusztus 19., Enham Alamein

ANYA

Ki vagyok...?
Vagyok...?
Néha mintha felszívódnék, eltűnnék,
alig léteznék nélküled...
(vagy épp veled...?)
cérnaszálon függő létem
számomra is feledésbe merül.
S éledve mint vértelen és alaktalan végtagod
nyúlok ki szükségben belőled,
hogy kinyúlhass gyengéden, észrevétlen magadért,
hisz neked is csak a mások testére van nőve
mind a két szép kezed.

Szíveden hordozol.
Valami láthatatlan, téphetetlen ragasztó
nem enged zuhannom,
szüntelenül a vakító magasba tart
és szüntelenül szorosan szorít,
dús melleidről lógok tehetetlen testtel,
fejjel lefele csüngök szomorún, vádlón, véresen alá,
vigasztalhatatlan bánatom könnyei
odvas köldöködbe folynak.

Mikor vetsz végre egy pillantást reám...?
Látótávolságba lépve eme túlzott közelségből
észreveszed-e a szemem sarkából távozni készülő könnyet
még keserves születése előtt...?
Itt leszel-e újra, hogy elmondhassam,
hány és hány módon nem élek,
s hogy előbújjak végre én magam is
tükrös szemeim meddő útvesztője mögül?


2015. augusztus 18., Enham Alamein

MENNED KELL, INDULJ HÁT

Vágyuniverzumod lüktető fátumából
puha csendem mozdulatlanságába hívlak.
Jöjj, ízleld meg, hogy vagyok én neked
csendes hajlékod, puha fészked, megtartó várad...
Ölelésemmel hadd ringassalak
anyád szerető méhének melegébe.

S ha eljön a nap, búcsú nélkül,
könnyek nélkül állj fel,
pillekönnyű szívvel indulj útnak.
Kaméleon lelked szabadon létbe hívhatod,
én majd sárkányeregető gyönyörködéssel
nézek a messzi kékségbe utánad.

Menned kell, indulj hát...
énrám tétován ne is nézz vissza.

Messzi, titokzatos, sötét erdők hívnak,
csalfa tündérek, bódító szirének
énekétől zengenek koponyád magas szirtjei.
Engedelmeskedned, meghajolnod,
megtörnöd kell a lelked nagy, súlyos vágyai alatt.
És kell, hogy véresen szakadj bele a földbe egy-egy gyökereddel,
ahogy önkényes viharok nevetve rángatnak.

Menj, menj, szaltózz bele az őrjítő örvénybe,
meredek kanyarokon sikló félelmes zuhanással
tekeredj be törékeny tested finom íveivel
szorító spirálok érdes karjába.
Hullj alá ott, ahol a legmélyebbre kell
tehetetlen akarattal hullanod...

Én a türelem végtelen rózsatengerének
cirógató töviságyán hempergőzve
dúdolom el magamnak
maró hiányod édes altatódalát.

S ha az örvények őrült raja már mind elcsitult,
s nem tombol már semmiféle orkán a halál torkán,
ott várok Rád, ahol vártalak már az idők kezdetén.

De addig még menj, menj,
kell, hogy a viharban csontig-bőrig ázzál,
hogy meztelen csupaszon megtépázzon az orkán,
s angyaltollaid őrjöngve tépje ki a szél.

Menned kell, indulj hát...
énrám szomorún ne is nézz vissza.

Türelmem rózsatövis-koszorújából
glóriát emel hajamhoz az isten.
Szirmaiból örökké a Te lelked
elíziumi illata árad.


2015. augusztus 18., Enham Alamein

EGYMÁSBA OLTVA

Izzadságod mint véres magzatburok ölel körbe,
megbabonázva bámulom a húsod.
Felismerlek: Te voltál az.
Leszakított fejemet, kiszakított szívemet
szüntelen visszavárom.

Sötét kút hiányod a szívem mélyén,
a kút mélyén pedig fájdalom van.
Egy láthatatlan halál-arc tart rémületben.
Közelségedtől - melybe szüntelen vágyom -
elborzadok s megrettenek.
Mi ez a nagy súly, ami mellkasom nyomja?

Várok, örökké várunk valamit.
Én mennék előre,
Te a földet nézed,
s az égbe vágysz.
Indulnék - lábam földbe gyökerezve.
Maradnék - világom kilök magából.

Valami láthatatlan erőnek vagyok
keserves, keserves sziámi ikre.

Vízihulla-létem víztükrén lebegve
egy régi emlék...
utánadmennék...
tehetetlen testem
alig vonszolom.

Rettegek, remegek.
Ám vállalom
vérrel megpecsételt sorsom:
összekötve
szorosan gúzsba,
egymásba oltva,
erekbe, húsba...

Csak azt nem tudom, én melyik vagyok...?
Az az átkozott plusz egy fej,
vagy a kolonctól szabadulni nem tudó
teljes egész...?


2015. augusztus 4., Budapest

A TE ARCODON

Ez az odafordulás...

a másik fájdalmában

mélyen vele utazó arcod...

semmi más nem létezik.

Valami olyasmit látok,

amit még soha,

soha nem láttam.

Szülő nő vagy.

Így szülöd meg

bennem is a csodát.

A te arcodon látom

- s most látom először -,

hogy szereti a világot

az isten.

2015. augusztus 4., Budapest

TRAUMA

viselni kell
az átélhetetlen fájdalmat
viselni kell
hordozni kell
betokozódva
hét lakat alá
lelkünk mélyére zárva
eltemetve a pusztulásba
soha ne lássa senki
soha ne érintse senki
ha kell, vele halok
annyira fontos
érinthetetlensége


2015. augusztus 3., Budapest

MOSOLYOD EMLÉKÉBEN

Szemhéjam nyílik,
a Nap már felkelt...
édes fénye ereimbe lopózik.
Nyúlok-nyújtózok, így indul nálam a reggel,
határaim a végtelenbe nyúlnak,
úgy örülök minden arcomat érintő ujjnak,
gyöngéd szavaitok lelkem méhébe bújnak...!
Mi születik, mi születik ma meg belőlem...?

Nem bírja ma a fegyelmezett jógát a testem,
az erkélyen táncra perdül minden sejtem,
bukfencezik, pörög-forog, fel-felsikolt örömében...
tegnapom emlékei bőröm alatt futkosnak,
hajlongva csókolózom a szemem elé táruló hegyekkel,
remegő mellkasom össze-összerándul...

Milyen jó, hogy magam vagyok,
köröttem senki sincs, s mégis
szemtanúm a por a padlón, testemen a ruha, s fölöttem az Ég is.
Tudom, hogy elmúlik, de ma még engedem,
megélem teljesen,
hogy talpamtól fejtetőig fürdessen az égisz.
Leírhatatlan gyönyör ráz újra s újra
táncba, sikolyba, ívekbe,
ízekre szed minden emlék,
testrészeim lassan, egyenként mártom most aranyba,
a kelő nap sugaraival így fürdőztetem,
szeretem, szeretem, szeretem,
magamat ölelem, ízlelem, pörgetem-forgatom,
rángatom, rengetem, keringetem
ereimben az életadó vért,
szüntelen orgazmusban vibrál a lelkem...
Mosolyod emlékében szerelmeskedem
az egész Világegyetemmel.


2015. augusztus 2., Budapest

EGY MASSZÁZS MARGÓJÁRA

Apró réseid lágyan körbefolyom
a víz alakját véve fel.
Szinte észlelhetetlen finomsággal ölellek körbe,
karjaimban teljesen feloldódhatsz.
Ismerem minden sejted legrejtettebb vágyát,
és tudom, mily térbe vágysz
mindig-mindig vissza...

Hisz valaha együtt voltunk te meg én
a világ kezdetén,
lét s nemlét peremén
egyetlen testben.

Megnyílsz előttem,
tiszta tekinteted őszinte sebezhetősége
a legszebb ajándék.

Félek a szemedbe nézni.
Fáj meglátnom a hatalmas űrt,
a koponyád csontjai mögött kongó zord ürességet,
mit nyíló szíved óhajt most betölteni.
Félek, hogy megpillantom
azt a végtelen fájdalmat,
amit beléd kódolt a testet öltés.

Kettőnk közül csak én tudom,
hogy mire szerződtünk:
Istentől és önnön lényedtől elszakítottságod
égető poklára árasztom érintésem
gyógyító szentelt vizét.


2015. augusztus 2., Budapest