Izzadságod mint véres magzatburok ölel körbe,
megbabonázva bámulom a húsod.
Felismerlek: Te voltál az.
Leszakított fejemet, kiszakított szívemet
szüntelen visszavárom.
Sötét kút hiányod a szívem mélyén,
a kút mélyén pedig fájdalom van.
Egy láthatatlan halál-arc tart rémületben.
Közelségedtől - melybe szüntelen vágyom -
elborzadok s megrettenek.
Mi ez a nagy súly, ami mellkasom nyomja?
Várok, örökké várunk valamit.
Én mennék előre,
Te a földet nézed,
s az égbe vágysz.
Indulnék - lábam földbe gyökerezve.
Maradnék - világom kilök magából.
Valami láthatatlan erőnek vagyok
keserves, keserves sziámi ikre.
Vízihulla-létem víztükrén lebegve
egy régi emlék...
utánadmennék...
tehetetlen testem
alig vonszolom.
Rettegek, remegek.
Ám vállalom
vérrel megpecsételt sorsom:
összekötve
szorosan gúzsba,
egymásba oltva,
erekbe, húsba...
Csak azt nem tudom, én melyik vagyok...?
Az az átkozott plusz egy fej,
vagy a kolonctól szabadulni nem tudó
teljes egész...?
2015. augusztus 4., Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése