Vágyuniverzumod lüktető fátumából
puha csendem mozdulatlanságába hívlak.
Jöjj, ízleld meg, hogy vagyok én neked
csendes hajlékod, puha fészked, megtartó várad...
Ölelésemmel hadd ringassalak
anyád szerető méhének melegébe.
S ha eljön a nap, búcsú nélkül,
könnyek nélkül állj fel,
pillekönnyű szívvel indulj útnak.
Kaméleon lelked szabadon létbe hívhatod,
én majd sárkányeregető gyönyörködéssel
nézek a messzi kékségbe utánad.
Menned kell, indulj hát...
énrám tétován ne is nézz vissza.
Messzi, titokzatos, sötét erdők hívnak,
csalfa tündérek, bódító szirének
énekétől zengenek koponyád magas szirtjei.
Engedelmeskedned, meghajolnod,
megtörnöd kell a lelked nagy, súlyos vágyai alatt.
És kell, hogy véresen szakadj bele a földbe egy-egy gyökereddel,
ahogy önkényes viharok nevetve rángatnak.
Menj, menj, szaltózz bele az őrjítő örvénybe,
meredek kanyarokon sikló félelmes zuhanással
tekeredj be törékeny tested finom íveivel
szorító spirálok érdes karjába.
Hullj alá ott, ahol a legmélyebbre kell
tehetetlen akarattal hullanod...
Én a türelem végtelen rózsatengerének
cirógató töviságyán hempergőzve
dúdolom el magamnak
maró hiányod édes altatódalát.
S ha az örvények őrült raja már mind elcsitult,
s nem tombol már semmiféle orkán a halál torkán,
ott várok Rád, ahol vártalak már az idők kezdetén.
De addig még menj, menj,
kell, hogy a viharban csontig-bőrig ázzál,
hogy meztelen csupaszon megtépázzon az orkán,
s angyaltollaid őrjöngve tépje ki a szél.
Menned kell, indulj hát...
énrám szomorún ne is nézz vissza.
Türelmem rózsatövis-koszorújából
glóriát emel hajamhoz az isten.
Szirmaiból örökké a Te lelked
elíziumi illata árad.
2015. augusztus 18., Enham Alamein
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése