És megyünk, menetelünk előre, mereven-furcsán,
olyan erősnek tűnünk, délcegnek, szilárdnak...
De mi is adja derekunknak és nyakunknak
ezt a furcsa merevítést...?
S tán egyszer csak gyanús lesz, hogy van más...
mi ez a korlátozott mozgás?
Hol az a szabadon szárnyaló erő,
ami azelőtt lakta be öblös tereink,
hogy óvó mankóink támaszként magunkhoz vettük...?
S szorító börtönné válik egy nap
látszat-erőt adó illúzió-gipszünk.
Épp mint születés előtt,
hol egyre tágulunk, s lassan kinőni kezdjük
nedves burkaink mind fojtóbb melegét.
Így pattan le rólunk előbb-utóbb,
mint felfúvódott, üres buborék,
s ha nem pukkan el magától,
hát én kérlek majd:
- Törd össze mind!
És lehet, hogy kicsit összeesem majd
a hirtelen nagy súlytól,
ahogy saját tudatlanságom, tehetetlenségem
halott tömegként rámzuhan -
de az út előre visz,
s a valós terhelésben megerősödve
kitágul újra a mozgásterünk.
2015. augusztus 21., Enham Alamein
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése