Szemhéjam nyílik,
a Nap már felkelt...
édes fénye ereimbe lopózik.
Nyúlok-nyújtózok, így indul nálam a reggel,
határaim a végtelenbe nyúlnak,
úgy örülök minden arcomat érintő ujjnak,
gyöngéd szavaitok lelkem méhébe bújnak...!
Mi születik, mi születik ma meg belőlem...?
Nem bírja ma a fegyelmezett jógát a testem,
az erkélyen táncra perdül minden sejtem,
bukfencezik, pörög-forog, fel-felsikolt örömében...
tegnapom emlékei bőröm alatt futkosnak,
hajlongva csókolózom a szemem elé táruló hegyekkel,
remegő mellkasom össze-összerándul...
Milyen jó, hogy magam vagyok,
köröttem senki sincs, s mégis
szemtanúm a por a padlón, testemen a ruha, s fölöttem az Ég is.
Tudom, hogy elmúlik, de ma még engedem,
megélem teljesen,
hogy talpamtól fejtetőig fürdessen az égisz.
Leírhatatlan gyönyör ráz újra s újra
táncba, sikolyba, ívekbe,
ízekre szed minden emlék,
testrészeim lassan, egyenként mártom most aranyba,
a kelő nap sugaraival így fürdőztetem,
szeretem, szeretem, szeretem,
magamat ölelem, ízlelem, pörgetem-forgatom,
rángatom, rengetem, keringetem
ereimben az életadó vért,
szüntelen orgazmusban vibrál a lelkem...
Mosolyod emlékében szerelmeskedem
az egész Világegyetemmel.
2015. augusztus 2., Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése