A lelkem mélyén születik egy szoba
- egy soha nem ismert, soha át nem élt
új dimenzió.
Biztonságot adó, erős és szívós falait
ezernyi pillanat hajszálvékony szálaiból fonjuk.
Jelenlétedben mint növény a földből
bújik elő lényem láthatatlan magva.
Gyökereimbe figyelmed éltető vizét felszívva
erősödöm lassan és észrevétlenül,
ahogy napfényből a gyümölcs édes íze,
kövér húsa, határozott színe lesz.
Egy szoba, ahol megtartva, ölelve,
szeretve és elfogadva vagyok.
Ahol körülburkol a pulóvered jól ismert illata,
s alóla a melleid melege és puhasága árad.
Megsimít és felmelegít, validálja testi létem
a szusszanásaidból nesztelenül áramló levegő.
És néha csak szenderegve fekszem
erőtlen-fáradtan, töltő csendességben
éberen őrködő, szelíden virrasztó szemeid előtt.
Egy szoba, ahol teljesen mezítelen vagyok.
Ahol a ruhád és a lelked porózus anyaga
magába issza apadatlan könnyem.
Ahol remeghetek, vacoghatok
átreszketve lényem világűrnyi csendjét.
Ahol a hányásommal beborítok mindent.
Ahol toporzékolva, dühödt fergetegben,
ordítva, üvöltve, zokogva és sírva
is nyugodtan bent maradhatok.
Ahol megsemmisülhetek százszor,
szégyenemben a föld alá elbújva,
s fekete szénporból szülöm újjá magam
örökké figyelő tekinteted előtt.
Egy szoba, ahol elfér bolygónyi magányom,
nyüszítő fájdalmam, kirekesztettségem;
minden önzésem, vágyam és perverzitásom;
lángoló szerelmek és gyermeteg butaságok hada;
de démonaim és szörnyeim is
türelmetlenül kopogtatva jönnek,
s bebocsáttatásra, új otthonra lelnek
Tenálad - idebenn.
Egyetlen szoba - milliónyi díszlet.
A fájdalom s az őrület
ezer és egy bennem lakó arca.
Velem vagy csak, és én elindulok Veled
e sűrű erdő mélységes sötétje felé.
Ebben a szobában szeretettel fogadott állatként
hullajtom szerteszét a szőröm.
S miközben kézbe veszem végre
kínjaim és bűneim évezredes súlyát,
matracod puha takaróján hagyom
megannyi réginél régebbi emlékem múló terheit.
2016. október 10., Wargrave
