KONTAKT IMPRÓ

(SZABADTÁNCPRÓBÁK AZ ÉLETHEZ)

A Földre levetettség reménytelen, befagyott taván,
eme könnyen beszakadó jégen
pilleléptű táncpartnerem ki lesz?
Ismered-e a földi táncok kegyetlen törvényét,
kiállod-e az érzelmek őrjítő örvényét,
szerető szívedben elmerülve mélyen,
ámde bölcsen áttekintve viharos hullámaik fölött?

Csak ha elbírod nemcsak súlyom, könnyedségem is,
s távolságom éppoly nagy szerelmed, mint közelségem;
csak ha magadhoz hű tudsz maradni minden pillanatban,
s függetlenül tőlem, saját minőséged őrzöd -
táncba csak akkor lépj velem!
Így mámoros reptetéssel szállhatsz a magasba,
s szilárd támaszodból én is az égig szökkenek.

Hogy lényem mézével onnan tápláljalak,
központi magom legmélyéig fogadom magamba a súlyod,
engedd csak el teljesen a tested...
Tenyeremben elpihen egy pillanatra arcod,
lehúnyt szemed szelíd őrzőjévé teszel.
Csak homlokom némán gyöngyöző cseppjein
rajzolódik ki meztelen vízrajza a vágynak.

Nem tudjuk, másodpercig vagy órákig tart-e majd a táncunk,
szemeidbe nézve egyet ígérhetek:
bár súlyod elnyelem, téged viszont soha,
s támaszomból lendületet vehetsz
a majdani távozáshoz is.

Mint a találkozás, oly könnyed a búcsú,
lábnyomaink néztén te se hullajtsd könnyed...
Ennyi volt a célunk: lendületbe hozni,
reptetni, simítani, megtartani egymást,
gyönyörködve nézni és érezni
közös ritmusunk és harmóniánk terét...

Összeérni megragadó karok nélkül -
még akkor is, ha szerelembe estem...
így egyszerre eged és földed az én testem.


2015. december 17., Kóspallag

EGY ISMERETLEN FÉRFIHOZ

Mondd meg hát, miféle kozmikus

orgazmus vagy az én rendszeremben?!

És honnan tudja a testem...?!

Hogy így belédremeg minden sejtem,

mikor én még csak nem is sejtem,

szívembe milyen földi inkarnációt

- ...vagy netán égi integrációt? -

szül majd meg

fénytelen szemed világa...!

2015. december 5., Lymington

VIHAR UTÁN, CSENDESEN

Csak csendes szellő fújdogál már bennem -

lassan újra láthatlak, lassan újra megsimíthatom

aranyló búzameződ égszelíd kalászait...

Bőröd a bőrömnek nem kérlelhetetlen mágnese már,

lelkemnek nem maró kígyómérge a vágy.

Szemed könnyei nem öntözik szívem öreg földjét sóval,

sebes fogatom, bérbeadott erőm gyeplőjét kezem közé fogom.

Nem volt így mindig.

Valaha tomboló orkán, földrengés, zubogva feltörő magma

és még megannyi természeti katasztrófa

tépázta s szórta szét forrongó tájaim

perzselő melegét.

Ám vágyaim még kiterjedés nélkül útnak induló,

szikrázón fénylő villámaiban

látom már az eljövendő pusztítás kráteres sebeit.

Szemlélődve, de vad lökéseitől olykor még meg-megrándulva

egyszerre látom elhaladni, s érzem áthaladni rajtam

az érzelmek felforgató, kíméletlen roham-robaját.

Márpedig szívem hová is hajtanám le éjjel,

ha vágyvihar rázza át meg át rozogán remegő hajlékom?

Mivégre is hajtanék fejet és lelket ily önkényes zsarnokok előtt?

Valami édes kis dallamot a lelkedből

még magammal viszek, 

valami kócos, elalvós haj-illatot

még magamba szívok...

Valami puha melegség a szemedből velem lesz mindig,

mint egy soha nem halkuló, ölelő suttogás...

De a végcélt - azt az eksztatikus, égbenyíló képet,

mi lelkem sóvárgása mögé van bevésve -,

hadd idézzem én önmagamban meg,

így végezve legbelül felelős alkímiát!

Csak csendes szellő fújdogál már bennem -

lassan tényleg téged láthatlak, lassan kisimíthatom

közös történetünk keszekusza, fodros ráncait...

2015. október 13., London + december 4., Lymington

TERÁPIA

Nyitott könyv előtted csodálatos szívem,
s ugyanily nyitottak rothadó beleim.

Bábám leszel, mondod, én csak legyek igaz.
Te erős vagy, te nem hasadsz, te nem repedsz bele a születésbe,
s nem hagyod, hogy felfalják a lelked
a hiányok lelketlen, mohó farkasai.

Nincs benned félelem.
Az egész Föld tengelyét te tartod.

Mint a legédesebb légyotthoz
gyengéden megágyazó kedves
- igy hívsz meg végigjárni
saját poklom irdatlan, izzó parázsszőnyegén.

Megtartó teredben feloldódom lágyan,
egyszerre süllyedek s könnyülök,
mélyülő súlyom szemedben úgy nyelődik el,
mint vízben megmártózó fémek
tetemes tömege.

Lehunyt szemed mögött halálra készülve
Krisztusként feszülsz fel
zárt ajkad nyílt sebként tátongó
borzalmas feszületére.

Odaadásodban mindkettőnk eleven máglyája ég.
Téged az áldozat tüzének lángja emészt fel és emel,
míg én a bűntudat irdatlan poklában vergődve pörkölődöm.

Felocsúdva bűnöm maró börtönéből
oly erős szerelem kötele vág húsomba,
melyet csak gyilkos érezhet áldozata iránt...
oly életfogytig tartó, kínzó kötelék,
melyre saját maga ítéli tettével önmagát.

S a lángok elhaltával úgy nézek rád vissza
reszkető tüdőm visszafojtott lélegzete mögül,
mint csecsemő, ki véresre harapta anyja mellén az életadó bimbót
- vagy mint ki vérengzőn falta fel a testét tápláló méhlepényt -,
majd hirtelen felnőtt öntudatra ébredt,
s most nem tudja, nem reméli,
hogy van még otthona.


...és mégis újra hallom ringató hangodat.
...és mégis újra érzem a tested melegét.


2015. november 17., Budapest

Közeljössz:
pillanatnyi
teremtett Egy-ség
látszat-férce


2015. október 28., Budapest

SZAVAIDDAL, LÁTÁSODDAL

Beszűkült vágy-csatornák meddő útvesztőin át,
szomjasan bolyongva ugyan hová érkezhetnék Veled...?

Örvénylő spirál a mélybe húz és egyre beljebb,
a Középpontból mégis pont kifelé vezet.

Szavaid a szavaimban,
bölcsességed a szívemben
gondosan ültetve s öntözve virágzik.

Összeérünk a mélyben...
simítás és nézés nélküli,
Látás általi szeretkezésben.


2015. október 13., London

ÖRÖK KÜLÖNBSÉG

Én nyitott szívem nedves földjébe ültetek.

Te a lezárt dobozaid rendjébe pakolsz.

2015. szeptember 29., Gyál

ÚT-VESZTŐ

Volt

valamiféle boldogság:

a Jóisten kézenfogott

(legédesebb fogság...)

Nem tudom, tenyerét

hol s mikor vesztettem el.

Utam nem látom már,

csak azt, hogy: merre ne,

melyik a rossz irány.

Dermedten állok.

Vesztésre álló

út-vesztő vagyok.

2015. szeptember 28., Gyál

MELLŐLED

Életfogytig tartó magány.
Miért, miért dúdoltad az én fülembe már bölcsődalként
eme kegyelemmel teli, mégis oly kegyetlen ítéleted?
Másnak ott súgod meg, a halálos ágyán,
míg én szinte gyermek sem lehettem már...
Miért mondtad el már akkor, hogy így kell élnem,
a legszebb, földön túli szerelem emlékével
örökre a szívembe vésve,
az irányt többé soha el nem tévesztőn?
Örökké keresve, és tudva mégis,
hogy soha azt, mit Veled éltem,
e földön többé nem találhatom?

Mint mindenki más,
Mellőled - vagy Belőled jöttem...?
Arcom a Te arcod
felismerhetetlen mása.
Csak az ismeri fel,
ki maga is tudván viseli szívén
e mindenkinek járó szent, szép,
de irdatlan fájdalmas bilogot.

Leküldtél engem, ideküldtél,
hogy visszavezessem Hozzád,
lángoló testedbe forrasztva
vakon tapogatózó, kóbor sejtjeid
egy-egy mámorító, igaz pillanatra.

Óceános, végtelen játszóteredbe
teremteni hívsz meg engem -
így leszek Tehozzád
még inkább hasonlatos.

Két kezem elvégzi azt,
mit Te odaföntről csak
fényes pillanatok látomása mögül tudsz
félreérthetetlenül megmutatni.


2015. szeptember 26., Budapest

MAJDNEM MINDEN FÉRFIHOZ

Arcul vervén, de meleg ölébe bújva,
szeretvén-eltaszítván, éhesen
mondd, még hány nőt
fogyasztasz el mohón,
mielőtt fájdalmaid, hiányaid
ordító viharain átvergődve magad
Édesanyádhoz
bátor harcosként
végre megérkezel...?


2015. szeptember 25., Budapest

SZEMEDEN ÁT

Nézlek: sorsok peregnek, fel- és elmerülnek,

arcod örökké változó vetítővászon...

Csak a szemed,

ez az értő, látó, olvasó, szerető szent szemed

mozdulatlan és örök.

Láttam már ezernyi arcod –

rétegek, maszkok, kititrált cseppek, apró mozaikok...

Sorsok: mint szemek egy igazgyöngysoron,

egy különös képlet, különös főzet összetevői.

Millió választott s vállalt fájdalom-konstelláció.

Legközelebb mi kínt öltesz glóriaként magadra?

Fájdalmad nemes palástját szíveden

mint töviskoszorút, büszkén viseled.

S mozdulatlan ez a bátor lelked is,

mely szemeid mögött mélyen elrejtve honol.

Arcod, kezed, izmaid súlyos kötege

még meg-megrándul,

s ha tested nem is mozdul - 

szemeden át érzem az ölelésed.

Bárcsak a szívedbe láthatnám, a lelkedbe írhatnám

azt a néma beteljesültséget,

amit üvegbúrákon át nézve iszol bölcs-búsan magadba 

vágyaid eleven sírhantja fölött!

De még ennél is jobban szeretlek:

sorsod börtöne legigazabb megszabadulásod -

Veled dúdolom hát inkább saját szent imád.

E mozdulatlan érintésen, néma dúdoláson át

ér össze épp, hogy egy pillanatra

remegő, reszkető, s mégis oly erős szívünk.

Nézéseddel beleszeretsz Te is engem

legszebb imád tiszta dallamába.

Tudom jól, a te imád ez: 

ahogy van, épp úgy legyen minden,

a lehető legmélyebben úgy.

Szemeden át

sorsom sötét erdejének legmélyébe

hív meg ölelő tekinteted.

2015. szeptember 17., Budapest

ANYA II.

Mosolyod most egyetlen világom,
nem számít, hogy nem értem a szavakat,
melyeket ajkaid suttognak.
Szemeidnél nem látok el messzebb.
Ölelésed, e szent tér egész hazám.
Arcod puhaságát, ismerős melegét
oszd meg velem, kérlek!
Csak légy egészen közel,
hadd érezzem a melled illatát!

Ha most itt vagy velem,
egyszer biztosan kimegyek a napfényre majd,
és engedem, hogy szeressen engem
az egész univerzum.


2015. szeptember 8., Uzsa

KÖRFORGÁSBAN

én szeretlek, te szereted, ő szeret valakit
én gyilkollak, te gyilkolod, ő gyilkol valakit

miközben nem is olyan messze a szomszéd utcában
valakit ténylegesen megkéselnek éppen,
a másik utcában pedig épp gyermek születik

egy pillanatra megáll az idő

Isten körbenéz, s azt mondja:
minden a legnagyobb rendben.

mindenhol van elég szeretet,
mindenhol van elég gyötrelem,
mindenki lelke kétszeresen
gazdagon öntözve, táplálva növekszik.

csak mi hőbörgünk, nyüsszögünk, szűkölünk itt azon,
hogy miért nem párban,
oda-vissza nyilazunk
szerelmet, gyilokot egymásra,
miért körbe s körbe érnek,
kaotikus körforgásban
szabadon eresztett,
mohó indulataink...


2015. augusztus 22., Enham Alamein

TÖRD ÖSSZE GIPSZEM!

És megyünk, menetelünk előre, mereven-furcsán,
olyan erősnek tűnünk, délcegnek, szilárdnak...
De mi is adja derekunknak és nyakunknak
ezt a furcsa merevítést...?

S tán egyszer csak gyanús lesz, hogy van más...
mi ez a korlátozott mozgás?
Hol az a szabadon szárnyaló erő,
ami azelőtt lakta be öblös tereink,
hogy óvó mankóink támaszként magunkhoz vettük...?

S szorító börtönné válik egy nap
látszat-erőt adó illúzió-gipszünk.
Épp mint születés előtt,
hol egyre tágulunk, s lassan kinőni kezdjük
nedves burkaink mind fojtóbb melegét.

Így pattan le rólunk előbb-utóbb,
mint felfúvódott, üres buborék,
s ha nem pukkan el magától,
hát én kérlek majd:
- Törd össze mind!

És lehet, hogy kicsit összeesem majd
a hirtelen nagy súlytól,
ahogy saját tudatlanságom, tehetetlenségem
halott tömegként rámzuhan -
de az út előre visz,
s a valós terhelésben megerősödve
kitágul újra a mozgásterünk.


2015. augusztus 21., Enham Alamein

KEDVENC KLIENSEMRŐL

Neked a legnehezebb.

Te mindig meztelen vagy.

Ha rádjön az ötperc,

nem tudsz elbújni

sem selymes takarók,

sem az angol illem

hazug leple alá.

Nyers szavaid mögül

kiviláglik minden

évtizedes fájdalmad,

mint roncsolódott bőr alól

a puszta csont

fényes felülete.

Igaz vagy,

s így jó nekem veled.

2015. augusztus 19., Enham Alamein

ANYA

Ki vagyok...?
Vagyok...?
Néha mintha felszívódnék, eltűnnék,
alig léteznék nélküled...
(vagy épp veled...?)
cérnaszálon függő létem
számomra is feledésbe merül.
S éledve mint vértelen és alaktalan végtagod
nyúlok ki szükségben belőled,
hogy kinyúlhass gyengéden, észrevétlen magadért,
hisz neked is csak a mások testére van nőve
mind a két szép kezed.

Szíveden hordozol.
Valami láthatatlan, téphetetlen ragasztó
nem enged zuhannom,
szüntelenül a vakító magasba tart
és szüntelenül szorosan szorít,
dús melleidről lógok tehetetlen testtel,
fejjel lefele csüngök szomorún, vádlón, véresen alá,
vigasztalhatatlan bánatom könnyei
odvas köldöködbe folynak.

Mikor vetsz végre egy pillantást reám...?
Látótávolságba lépve eme túlzott közelségből
észreveszed-e a szemem sarkából távozni készülő könnyet
még keserves születése előtt...?
Itt leszel-e újra, hogy elmondhassam,
hány és hány módon nem élek,
s hogy előbújjak végre én magam is
tükrös szemeim meddő útvesztője mögül?


2015. augusztus 18., Enham Alamein

MENNED KELL, INDULJ HÁT

Vágyuniverzumod lüktető fátumából
puha csendem mozdulatlanságába hívlak.
Jöjj, ízleld meg, hogy vagyok én neked
csendes hajlékod, puha fészked, megtartó várad...
Ölelésemmel hadd ringassalak
anyád szerető méhének melegébe.

S ha eljön a nap, búcsú nélkül,
könnyek nélkül állj fel,
pillekönnyű szívvel indulj útnak.
Kaméleon lelked szabadon létbe hívhatod,
én majd sárkányeregető gyönyörködéssel
nézek a messzi kékségbe utánad.

Menned kell, indulj hát...
énrám tétován ne is nézz vissza.

Messzi, titokzatos, sötét erdők hívnak,
csalfa tündérek, bódító szirének
énekétől zengenek koponyád magas szirtjei.
Engedelmeskedned, meghajolnod,
megtörnöd kell a lelked nagy, súlyos vágyai alatt.
És kell, hogy véresen szakadj bele a földbe egy-egy gyökereddel,
ahogy önkényes viharok nevetve rángatnak.

Menj, menj, szaltózz bele az őrjítő örvénybe,
meredek kanyarokon sikló félelmes zuhanással
tekeredj be törékeny tested finom íveivel
szorító spirálok érdes karjába.
Hullj alá ott, ahol a legmélyebbre kell
tehetetlen akarattal hullanod...

Én a türelem végtelen rózsatengerének
cirógató töviságyán hempergőzve
dúdolom el magamnak
maró hiányod édes altatódalát.

S ha az örvények őrült raja már mind elcsitult,
s nem tombol már semmiféle orkán a halál torkán,
ott várok Rád, ahol vártalak már az idők kezdetén.

De addig még menj, menj,
kell, hogy a viharban csontig-bőrig ázzál,
hogy meztelen csupaszon megtépázzon az orkán,
s angyaltollaid őrjöngve tépje ki a szél.

Menned kell, indulj hát...
énrám szomorún ne is nézz vissza.

Türelmem rózsatövis-koszorújából
glóriát emel hajamhoz az isten.
Szirmaiból örökké a Te lelked
elíziumi illata árad.


2015. augusztus 18., Enham Alamein

EGYMÁSBA OLTVA

Izzadságod mint véres magzatburok ölel körbe,
megbabonázva bámulom a húsod.
Felismerlek: Te voltál az.
Leszakított fejemet, kiszakított szívemet
szüntelen visszavárom.

Sötét kút hiányod a szívem mélyén,
a kút mélyén pedig fájdalom van.
Egy láthatatlan halál-arc tart rémületben.
Közelségedtől - melybe szüntelen vágyom -
elborzadok s megrettenek.
Mi ez a nagy súly, ami mellkasom nyomja?

Várok, örökké várunk valamit.
Én mennék előre,
Te a földet nézed,
s az égbe vágysz.
Indulnék - lábam földbe gyökerezve.
Maradnék - világom kilök magából.

Valami láthatatlan erőnek vagyok
keserves, keserves sziámi ikre.

Vízihulla-létem víztükrén lebegve
egy régi emlék...
utánadmennék...
tehetetlen testem
alig vonszolom.

Rettegek, remegek.
Ám vállalom
vérrel megpecsételt sorsom:
összekötve
szorosan gúzsba,
egymásba oltva,
erekbe, húsba...

Csak azt nem tudom, én melyik vagyok...?
Az az átkozott plusz egy fej,
vagy a kolonctól szabadulni nem tudó
teljes egész...?


2015. augusztus 4., Budapest

A TE ARCODON

Ez az odafordulás...

a másik fájdalmában

mélyen vele utazó arcod...

semmi más nem létezik.

Valami olyasmit látok,

amit még soha,

soha nem láttam.

Szülő nő vagy.

Így szülöd meg

bennem is a csodát.

A te arcodon látom

- s most látom először -,

hogy szereti a világot

az isten.

2015. augusztus 4., Budapest

TRAUMA

viselni kell
az átélhetetlen fájdalmat
viselni kell
hordozni kell
betokozódva
hét lakat alá
lelkünk mélyére zárva
eltemetve a pusztulásba
soha ne lássa senki
soha ne érintse senki
ha kell, vele halok
annyira fontos
érinthetetlensége


2015. augusztus 3., Budapest

MOSOLYOD EMLÉKÉBEN

Szemhéjam nyílik,
a Nap már felkelt...
édes fénye ereimbe lopózik.
Nyúlok-nyújtózok, így indul nálam a reggel,
határaim a végtelenbe nyúlnak,
úgy örülök minden arcomat érintő ujjnak,
gyöngéd szavaitok lelkem méhébe bújnak...!
Mi születik, mi születik ma meg belőlem...?

Nem bírja ma a fegyelmezett jógát a testem,
az erkélyen táncra perdül minden sejtem,
bukfencezik, pörög-forog, fel-felsikolt örömében...
tegnapom emlékei bőröm alatt futkosnak,
hajlongva csókolózom a szemem elé táruló hegyekkel,
remegő mellkasom össze-összerándul...

Milyen jó, hogy magam vagyok,
köröttem senki sincs, s mégis
szemtanúm a por a padlón, testemen a ruha, s fölöttem az Ég is.
Tudom, hogy elmúlik, de ma még engedem,
megélem teljesen,
hogy talpamtól fejtetőig fürdessen az égisz.
Leírhatatlan gyönyör ráz újra s újra
táncba, sikolyba, ívekbe,
ízekre szed minden emlék,
testrészeim lassan, egyenként mártom most aranyba,
a kelő nap sugaraival így fürdőztetem,
szeretem, szeretem, szeretem,
magamat ölelem, ízlelem, pörgetem-forgatom,
rángatom, rengetem, keringetem
ereimben az életadó vért,
szüntelen orgazmusban vibrál a lelkem...
Mosolyod emlékében szerelmeskedem
az egész Világegyetemmel.


2015. augusztus 2., Budapest

EGY MASSZÁZS MARGÓJÁRA

Apró réseid lágyan körbefolyom
a víz alakját véve fel.
Szinte észlelhetetlen finomsággal ölellek körbe,
karjaimban teljesen feloldódhatsz.
Ismerem minden sejted legrejtettebb vágyát,
és tudom, mily térbe vágysz
mindig-mindig vissza...

Hisz valaha együtt voltunk te meg én
a világ kezdetén,
lét s nemlét peremén
egyetlen testben.

Megnyílsz előttem,
tiszta tekinteted őszinte sebezhetősége
a legszebb ajándék.

Félek a szemedbe nézni.
Fáj meglátnom a hatalmas űrt,
a koponyád csontjai mögött kongó zord ürességet,
mit nyíló szíved óhajt most betölteni.
Félek, hogy megpillantom
azt a végtelen fájdalmat,
amit beléd kódolt a testet öltés.

Kettőnk közül csak én tudom,
hogy mire szerződtünk:
Istentől és önnön lényedtől elszakítottságod
égető poklára árasztom érintésem
gyógyító szentelt vizét.


2015. augusztus 2., Budapest

ÉSZREVÉTLENÜL

Apró kis selyemfonál minden érintésed, hálás szavad, mosolyod és bókod,
mint pókháló nyári lugasban, oly finoman rezgő-lebegő, láthatatlan, szabadon engedő...
Valahol éreztem ezt már, ezt a leheletfinom érintődést,
mintha valaha cirógatta volna már a bőrömet ilyen lágyan a szél,
mintha éreztem volna már a szívemen ilyen gyengéden ölelő napsugarak melegét...
Érzem, azért vagy itt, hogy érintéseddel emlékeztess.

De mire is kell emlékeznem...? ó, segíts!
A legritkább, rejtőző virágok el-nem-émelyítő, szerényen áradó illatára...?
A bőrömön landoló hópelyhek villanásnyi létüket testemnek átadó odaadó, mégis észrevétlen olvadására...?
Fűszálak megtartó, mindig-talpam-alól-érő selymes simogatására...?
Az ég fényről örökké tanúskodó, lelket átható tiszta kékjére...?

Megfoghatatlan, megérinthetetlen, megragadhatatlan csodaként tartasz állandó ámulatban...!
Nem látom formád, nem észlelem hődet, nem hallom hangod, nem érzem ízed,
csak egy halvány mintha-valami-érintene, mintha-valami-áthatna, mintha-valami-körülölelne...

Így fonsz engem napról napra, észrevétlenül
szereteted leheletfinom fonalával
Isten megtartó tenyerébe.


2015. július 31., Budapest

HULLÓCSILLAG

Hullócsillagot láttam.
Kívántalak.
Miféle mélybe s miféle magasba utazom veled?

Repítesz. Szárnyalok.
Biztosítókötél nélkül hullok alá,
és boldog vagyok a zuhanásban.

Pillanat-csodáink arany mézével van csordultig a lelkem.
Ezernyi emlék mint megszámlálhatatlan csillag
ragyog szerelmünk egén.

Nézlek és nézlek csak.
Valami istenné válik bennem
ebben a gyönyörködésben.

Oly szépnek látlak,
ahogy csak Isten láthatott Téged,
amikor megteremtett.

Óceán vagy. Meztelenül fürdöm benned.
Simogatsz, cirógatsz, lebegtetsz, belémfolysz, körülölelsz…
oda is elérsz, ahol már nem vagyok tapintható.

Oly mélyen érintesz,
ahogy csak Isten ért hozzám,
amikor lelkem mélyeit formázta.


2015. július 28., Budapest

SZEMTANÚ-GYAKORLAT

I. Hajnal-Milán:

az első mozdulatok bátorságával
egy időtlen transzba érkezem meg veled
érzelmek, csendek, mozdulatok táncába
hív meg gyönyörű, olvadó tekinteted

Férfi és Nő, ringatózó pulzálásban
sietség, kapkodás most nem megengedett
valami nagyon ősi tér felé tartunk
végtelen lassúság őrzi szépségedet

ritmikus rángásod mélységbe meghívó
hajszálam selymével szántom fel karodat
hátam deltája támasztja íves tested
sohasem felejtem tiszta mosolyodat

most először nézel bátran a szemembe
először teszed a szíved a kezembe

ahogy átadod nekem teljesen magad
illatod, leheleted magával ragad
védőrétegeimből semmi sem marad

és ahogy vörös tincseid aláhullnak
a vágyaim úgy kígyóznak s alakulnak


2015. július 25., Mátraszentlászló

SZEMTANÚ-GYAKORLAT

II. Györgyi-Juli:

a legszebb ívű fenék domborul kezeim alatt
táguló Istennő-szobrokként ringatózunk
felhörpintem az ajkadról csurgó nektárt
játékos kecsességed feltüzel, rámtüzel
halacska hátad hálásan csókolgatom
puha gördüléssel öledből ölelésedbe dőlök
szőke hajad hullámai lágyan betakarnak


2015. július 25., Mátraszentlászló

VERS AZ ANYAMÉHBEN ELVESZÍTETT IKERTESTVÉREMHEZ

...vajon nem Hozzád írtam-e minden versem?
...vajon nem Rólad festettem minden képemet?
...vajon nem Téged akartalak minden tükörbe belemosolyogva viszontlátni?

Ez a halk szuszogás a Te szuszogásod,
ez az ölelő kar a Te ölelésed.
E két szerető szem a Te meleg tekinteteddel néz rám,
e dobogó mellkasból a Te szíved lüktetését hallom...

Örökké kereslek és sohasem talállak.
Megtalállak mindenkiben, és mégsem vagy sehol!

Férfi vagy nő lehettél...?
Nem tudom, nem is számít ez talán.
Egymásba érve úsztunk.

Találkoztunk.
Tudom, hogy létezik valahol egy Lélek.
Valaha egy szívet hallgattunk lebegve,
valaha egy ritmusra dobogott a szívünk.
Itt voltál mellettem...
Éreztelek.

Bárcsak láthatnám az arcod...
Bárcsak egyszer a szemedbe nézhetnék...
Bárcsak egyetlen egyszer átölelhetnélek...!

Elfogadom, hogy soha.
Elfogadom, hogy soha többé.
Annyira fáj, soha így nem fájt még semmi.


2015. július 19., Enham Alamein

the way:
from hole
to whole


2015. június 7., Leegomery

Csodánk:
szívem a szívemhez ér veled,
szíved a szívedhez ér velem.


2015. március 28., Budapest

EGÉSZ LÉNYEM SZERELEMBEN

szélnek adom szívem hangját
hisz akkora öröm jár át
azt hittem, hogy ilyen nincsen
s megszületik a szívemben
szerelemmé lényegülés
lélekszintű egyesülés
egész lényem elveszejtem
gyönyörködő szerelemben

úgy érintem arcod, mintha
kezeimben szíved volna
egy igazi nőhöz híven
tágra nyitom teljes szívem
nem szóban és nem írásban
csodálatos megnyílásban
egész lényem Neked éljen
határtalan szerelemben

odaadó jelenlétben
sebezhető teljességben
adom magam mindenkinek
Teneked is és bárkinek
hőn hiszem, hogy aki kapja
a világnak tovább adja
egész lényem megrengetem
e rengeteg szerelemben

meghívlak a szívszentélybe
jöjj velem e szép, szent éjbe
szívben hordott álmaidat
soha remélt vágyaidat
közös térbe kiteheted
és gyönyörben megélheted
egész lényünk vibrál ebben
a hatalmas szerelemben

elcsitulhatsz a karomban
átölelő nyugalomban
oszd meg velem lágy sóhajod 
s tovatűnik minden bajod
ne csak arcod, lelked lássam
szabadszívű áramlásban
egész lényed lángban égjen
gyönyörteli szerelemben

összebújunk lágy fészekben
hogy megnyíljunk szíveinkben
nem bírunk a hormonokkal
szívből jövő mosolyokkal
figyelve még hűn befelé
elindulunk egymás felé
egész lényünk nyílik ebben
a tárgytalan szerelemben

külvilágtól függetlenül
éber tudat elszenderül 
így áradva, parttalanul
igaz lényünk megnyilvánul
szerepek és arcok nélkül
minden lélek megélénkül
egész lényünk árad ebben
a vágytalan szerelemben

megérkezünk hát egymásba
mélyen ható megnyugvásba
nincs börtön és nincs kötődés
csak jelenben feltöltődés
önzetlen és tiszta adás
s örömteli befogadás
egész lényünk fürdik ebben
a pillanat-szerelemben

2015. január 10., Budapest 

CSALÓKA PARADOXON

nélküled
olyan jól vagyok,
hogy szinte el is bírnálak viselni


2015. január 3., Budapest